2014. október 21-én Borhi László, intézetünk tudományos főmunkatársa A felszabadítás mítosza: az 1989-es rendszerváltás és a nagyhatalmak címmel tartott előadást  a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében. Borhi László sok éve az Indiana egyetem (Bloomington) professzora (1997, 1999–2000, 2005–2006, 2010-től folyamatosan), és így az Egyesült Államokban kutatja az amerikai diplomáciai, külügyi iratok, dokumentumok segítségével az amerikai külpolitika alakulását Magyarország és a kelet-európai térség országainak viszonylatában a 20. század második felében. Jelenlegi előadása a kelet-európai rendszerváltások időszakára vonatkozó kutatásainak – közöttük az oral history jegyében az egykori politikai szereplőkkel folytatott beszélgetéseknek és interjúknak – eredményét ismertette.

Borhi előadását a „mítosz” ismertetésével kezdte: a köztudatban elterjedt, hogy 1989 decemberében Máltán a szovjet–amerikai csúcstalálkozón Gorbacsov és Bush megegyezett a világ „újrafelosztásában”, azaz a rendszerváltás a nagyhatalmak megállapodásának köszönhetően mehetett végbe. Borhi László kutatásai alapján határozottan állítja: az 1989–1990. évek eseményei nem szándékolt lépések kumulatív összességeként nem várt eredménnyel jártak. Ezt a folyamatot a nagyhatalmak nem hogy nem támogatták, hanem egyenesen fékezni és gátolni igyekeztek jó ideig. A kelet-európai változások veszélyesnek tűntek, az akkori stabilitás felborítását jelentették, és a félelmek szerint akár még háborús helyzethez is vezethettek volna. Borhi úgy véli, a kelet-európai rendszerváltás azt a valóban ritka és kivételes történelmi helyzetet valósította meg, amikor belső folyamatok is okozhatják a nemzetközi tér átrendeződését.
1945 után Kelet-Európa sztálinizálási folyamata brutális orosz birodalmi behatolást is jelentett, a térség a Szovjetunió védelmi övezetévé vált. A Szovjetunió az 1948-ig elfoglalt kelet-európai területek miatt lett globális nagyhatalom. 1948 után a szovjet dominancia hegemóniává alakult. Az Egyesült Államoknak erre a folyamatra semmilyen befolyása nem volt, külpolitikájukban a „roll back” jegyében próbálták a Szovjetuniót 1941-es határai mögé visszaszorítani, sikertelenül. Az 1956-os tragikus eseményeknek a hatására ez az elv módosult, és az 1960-as években az amerikai külpolitika a kelet-európai szovjet hegemóniát stabilizáló tényezőnek tekintette ebben az eredendően instabil térségben. Az amerikai diplomácia tevékenysége Kelet-Európában – már csak a „hídépítés” jegyében is – a belső demokratizálás és a külpolitikai autonómia erősítésére szorítkozott. Így lehettek az amerikai és nyugat-európai felfogásban a kelet-európai vezetők, Jaruzelsky, Kádár, Zsivkov, megbecsült politikusok, mert az ő nevükhöz volt köthető a stabilizálás (az, hogy ez „belül” hogyan történt, nem volt téma). A status quo védelme, a stabilitás megőrzése volt a legfontosabb érdek, a hatalmi egyensúly politikája érvényesült, amiben nem volt hely semmilyen koncepciónak, amely Kelet-Európa „felszabadítására” irányult volna.
1989 folyamán az USA és a nyugat-európai hatalmak tapasztalták, hogy Kelet-Európában komoly belpolitikai változások zajlanak, de erre nem voltak felkészülve, és nem volt előzetes „forgatókönyvük” sem ennek kezelésére. Ugyan a retorika (Bush elnök 1989-ben) egyesített szabad Európáról beszélt, a zárt ajtók mögött azonban a „politikai realitások figyelembe vételével” zajlottak a tárgyalások: a Szovjetuniót (Gorbacsov vezetésével) tartották a kelet-európai térség stabilitása biztosítékának. A nyugati hatalmak támogatták a kelet-európai belpolitikai változásokat, de a hatalmi egyensúly fenntartásával, azaz az uralmon lévő kommunista pártok reformszárnyának támogatásával. A Varsói Szerződés fennmaradását is támogatták, és az akkor zajló „maastrichti folyamat” egy európai unió megalakításával (az ezt kimondó mastrichti szerződést 1992. február 7-én írta alá az akkori Európai Közösség 12 tagállama) egyáltalán nem számolt kelet-európai tagokkal történő bővüléssel, sőt akkor még mereven el is zárkózott ennek még a lehetőségétől is (még Ausztria csatlakozását sem fogadták el, a német egyesítésről nem is beszélve). Az amerikai és a nyugat-európai koncepció szerint a kelet-európai térség a Szovjetunió érdekszférája, és ha a nyugati hatalmak támogatják is az itteni reformokat, az nem pénzügyi segítséget jelent, és csak a belpolitikai reformfolyamatra, a szocializmus demokratizálására vonatkozik, ennél többre (a politikai rendszer és a hatalmi egyensúly teljes megváltoztatására) nem. Az 1989. decemberi máltai szovjet–amerikai csúcstalálkozó jegyzőkönyvei szerint a megbeszélésen ugyan szerepelt Kelet-Európa témája, de csak mint 4–5. pont, azaz ennél fontosabb kérdésnek tartották Nicaragua esetét, a közel-keleti helyzetet és Kína kérdését. Kelet-Európa tekintetében egyértelműen a „politikai realitás”, az akkor hatalmi egyensúly fenntartása volt a közös érdek.
A teljes átalakítás folyamata Magyarországról és Lengyelországból indult, amit eredetileg senki nem akart sem Nyugaton, sem a Szovjetunióban – ebben a kérdésben volt először konszenzus 1945 óta a két nagyhatalom (USA és Szovjetunió) között. A kelet-európai átalakulás valójában kicsi lépések sorozatának nem szándékolt következménye volt. A térség 1942 óta először került hatalmi vákuum helyzetbe, hiszen a Szovjetunió ugyan érdekelt volt a térség saját hegemóniája alatt való megtartásában, de erre akkor már sem a katonai, sem a gazdasági ereje nem volt elegendő. Az amerikai fellazító politikának ugyan kialakult gazdasági és kulturális szerepe a térségben, főként az 1980-as évek nyitásában és közeledésében, de egyáltalán nem állt szándékában a rendszer teljes átalakítása. Kelet-Európa ebben a helyzetben képes volt egy történelmi pillanatra saját sorsát formálni, és ezzel világpolitikát alakító tényezővé válni.
Az előadást követően a korszak jelen lévő kutatói hozzászólásaikban saját kutatási eredményeikkel támasztották alá Borhi László érvelését. Andreas Schmidt-Schweitzer a német magatartással, Pótó János szintén a németkérdéssel, Mitrovits Miklós a lengyel eseményekkel, Stefano Bottoni az olasz és a német elképzelésekkel, Szász Zoltán Románia és a Nyugat „furcsa” viszonyával kapcsolatban fogalmazta meg hozzászólását. Felvetődött az a fontos kérdés, hogy mikortól számíthatjuk akkor a fordulópontot az amerikai és a nyugat-európai politikában a kelet-európai változásokkal kapcsolatban, mikortól fogadják el azokat olyan tényekként, amelyeket már nem lehet fékezni? Borhi László véleménye szerint – amelyet kollégái is osztottak – ez egyértelműen az 1990-es választások után kialakult helyzet volt, amikor látszott, hogy a reformszocialisták kiszorultak a hatalomból, és újra kell gondolni az amerikai politikát a térséggel kapcsolatban. (Fontos volt ebben az új stabilizációban az új politikai vezetők elismerése: Bush elnök és Kohl német kancellár is kezdetben nem tartotta az ellenzéket kormányképesnek, de 1990-től egyes politikusokat, különösen Antall Józsefet komoly elismeréssel fogadták.) Az igazán nagy áttörést a Varsói Szerződés feloszlatása jelentette, amikor 1990 júniusában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének moszkvai ülésén Antall József magyar miniszterelnök konkrét javaslatot terjesztett elő a VSZ katonai szervezetének felszámolására, és ezt Gorbacsov nem ellenezte. 1991. február 25-én Budapesten aláírták a szervezet hivatalos megszűnéséről szóló dokumentumot, április 1-jével a szervezetet felszámolták. A Közép-Kelet-Európában történt változások összeadódtak, és elvezettek egy új európai rendhez. Gorbacsov új irányvonala (a Szovjetunió válságával) olyan környezetet teremtett meg, amelyben a térség meg tudta változtatni az uralkodó nemzetközi rendet, és ebben a magyarországi és lengyelországi változásoknak volt döntő jelentősége.

Farkas Ildikó