Szulovszky János, intézetünk Újkori osztályának tudományos főmunkatársa 2023. november 28-án előadást tartott Ipolyi Arnold a 21. században. Tudományos munkásságának recepciója a hagyatéka tükrében címmel.

Kétszáz esztendeje született Ipolyi Arnold, a tudós pap, aki a 19. század derekától az 1886-ban bekövetkezett haláláig több tudományág területén is maradandót alkotott. Munkássága arra az időre esett, amikor kezdett kiépülni a szaktudományosság intézményrendszere, s ezzel összefüggésben megindult a múlttal foglalkozó diszciplínák elkülönülése. Szulovszky János előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon az egyes területeken a kései, tudománytörténet-írással foglalkozó 21. századi utódai miként értékelik őt mai, specializált tudásuk birtokában.

Aki tudománytörténetet ír, nem árt, ha szem előtt tartja, hogy a saját koruk ismereteihez mérten tegye a historiográfia mérlegére alanyait, mondta el az előadó. Ipolyi Arnold esetében a tudománytörténész objektivitásra törekvését megnehezíti az a körülmény, hogy a halálától kezdve gyakorlatilag egészen a legutóbbi időkig életművére árnyékot vetett a kultúrharc. Ez nyilvánult meg abban is, ahogy Gyulai Pál Fraknói Vilmos Ipolyiról írt emlékbeszédét a Budapesti Szemlében 1888-ban ismertette: míg a nekrológíró csupa szuperlatívuszban szólt Ipolyiról, alighanem ennek ellenhatásaként a hírhedt irodalomkritikus akként vélekedett, hogy Ipolyi

„mythologiai és műtörténelmi tanulmányokkal foglalkozott, s meglehetős távol állott történetirodalmi mozgalmainktól. Tulajdonkép később sem vált szorosabb értelemben történetíróvá. Az a munkája is, Veresmarty Mihály élete és munkái, melyből őt Fraknói mint történetírót jellemzi, inkább irodalomtörténeti munka”.

A Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében 2007-ben közreadott, vállaltan mozaikos szerkezetű, s a történettudomány, nyelvészet, lélektan, néprajz, művészettörténet képviselői közreműködésével készült háromkötetes mű, A magyar irodalom történetei bár itt-ott hivatkozik Ipolyira, nem tárgyalja kapcsolódó munkásságát, holott ismeretes – már csak azért is, mivel erről Szörényi László kiváló tanulmányt adott közre 2002-ben –, hogy Arany János a Csaba-trilógiája megírásához sokat forgatta a Magyar Mythologiát, a saját példányába széljegyzeteket is fűzött hozzá.

A 2003-ban napvilágot látott Magyar régészet az ezredfordulón című kötet kutatástörténeti része Vékony Gábor tolla alól került ki. A közkeletűen a „magyar régészet atyja” jelzővel illetett, eredendően a természettudományokkal foglalkozó Rómer Flóris érdeklődésének megváltozása kapcsán csak annyit írt, miszerint ebben szerepe volt az 1859-ben megindított Archaeologiai Közlemények című folyóiratnak, amelynek szerkesztője a II. kötettől kezdve Ipolyi Arnold volt. Pedig egy 1999-ben megjelent publikáció felhívta a figyelmet, hogy egészen pontosan 1859. augusztus 3-án, Ipolyinál tett látogatása során, Ipolyi hatására vált archeológussá Rómer, és Kumlik Emil 1907-ben Rómer életéről és munkássáról közreadott könyvében hangsúlyozta, hogy az egykori bencés szerzetes a nála 8 évvel fiatalabb Ipolyira szellemi atyjaként, a régészet terén mestereként tekintett. 

A magyar művészettörténet historiográfiai kézikönyvének a hiányát e diszciplína hazai kutatói egy háromkötetes tudománytörténeti esszégyűjteménnyel kísérelték meg pótolni. Az „Emberek és nem frakkok”. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai első, 2006-ban megjelent kötetében Ipolyi Arnold történelemszemléletéről Sinkó Katalin írt egy kiváló elemzést, amely meggyőzően mutat rá, hogy tévedés a tudós papot pozitivistának minősíteni, mert egyrészt – ahogy ezt több munkájában is kifejtette – az ő vallásos világképével nem összeegyeztethető a pozitivizmus determinizmusa, másrészt Ipolyi történetfelfogása eredendően a historizmusban gyökerezett: a jelenből szemlélte a múltat, s az emlékekben a mű fejlődésének előzményeit kereste.

A Clio bűvöletében című könyvében Romsics Ignác is úgy látja, hogy ugyan Ipolyi ismerte a pozitivizmus tanait, azonban azokat erős fenntartással kezelte. Mint leszögezi, követendőnek inkább

„a »műveltségtörténeti és a nemzeti történeti szempontot«, illetve ezek egyesítését tartotta. Hogy mit értett ezen? Lényegében azt, amivel a Magyar Mythologiában is megpróbálkozott: a »nemzeti és népélet« mélyrétegeinek, vagyis az erkölcsöknek, szokásoknak, intézményeknek, a nyelvnek és az irodalomnak, a gazdasági és a társadalmi viszonyoknak, egyszóval a múlt minden dimenziójának a kutatását, s ennek alapján »a magyar génius saját jellegének« feltárását”.

A megfogalmazás alapján kitűnik, hogy a szerző nem vette figyelembe a tudós papnak A magyar régiségtan című tanulmányát, amely alapján inkább megérthető lett volna Ipolyi műveltségtörténeti koncepciója, s hogy szeme előtt mint kutatási terrénum a magyar régiségtan lebegett, amelyben nem különültek még el egymástól úgy a múlt feltárásának a diszciplínái, mint napjainkban. Erős Vilmos a Modern historiográfia. Az újkori történetírás egy története című, 2015-ben kiadott összegzése sem tekint koherens munkásságként a tudós pap életműve. A honi történetírás irányzatairól szólva – R. Várkonyi Ágnes nyomán – a „népies-realista” iskolához sorolja Ipolyit, s főként egyháztörténeti műveit emeli ki, továbbá a régészet legkiemelkedőbb képviselői között említi, akinek

„igen jelentős hatása volt a kiteljesedő művészettörténeti kutatásokra” is.

De Ipolyi művelődéstörténeti címkével méltán illethető munkásságával a Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányok, módszerek című kötet művelődéstörténeti fejezete sem foglalkozik.

A magyar néprajztudomány jól áll a tudománytörténeti áttekintések terén. Kósa László erről szóló összegzésének első kiadása 1989-ben látott napvilágot, javított és bővített változata 2001-ben jelent meg. Ezt egy évtized múltán követte az új akadémiai szintézis, a Magyar Néprajz I.1. Táj, nép, történelem című kötete, mely historiográfiai fejezeteket is tartalmaz.

Kósa hangsúlyozza, hogy noha Ipolyi Magyar Mythologiájának vállalt előképe Jacob Grimm Deutsche Mythologie című könyve volt, művét szuverén módon valósította meg. A forrásai között a legnagyobb teret a néphagyomány kapta, jóval nagyobbat, mint Grimmnél. Figyelemre méltó újítása Ipolyinak a tárgyi anyag forrásként való használata. Akár az irodalmi népiesség fölfogásában, a nép nála sem kizárólagosan a parasztság, hanem a nemzet tradíciókat ápoló része, társadalmának alsó rétege. Jacob Grimm nyomán archeológiának fogta föl az összes múltkutató tudományt. Kitűnő fejezetében Szemerkényi Ágnes a magyar folklorisztika tudományos megalapozásáról szólva Ipolyit az „ősvalláskutatás legnagyobb alakja és legnagyobb hatású művelője”-ként nevezi meg, aki ugyan

„célját – a magyar ősvallás rekonstruálását – nem érte is el, de olyan művet hozott létre, amely nélkül esély sem lenne a magyar néphit történeti rétegeit hitelesen feltárni”.

A tudós pap úttörőnek számított abban is, hogy a hiedelem-elbeszéléseket, valamint

„a szokások eltérését a tételes vallástól (vagy a rációtól) már nem hibáztatandó anomáliának tartotta, hanem egy kutatásra és megismerésre érdemes világkép lenyomatának”.

A híres Ipolyi–Csengery-vita kapcsán Szemerkényi leszögezi: „a mai napig ez a legszenvedélyesebb, legtovább tartó, a konkrét kérdéseken túlmenő világnézeti, szemléletbeli különbségekből fakadó vita a folklorisztikában. Ebben a vitában sok igazság elhangzott mindkét oldalról, és sok értetlenség is volt a vitatkozó felek között”.

Az előadás során Szulovszky János kiemelte, a szakirodalomban sok esetben Ipolyi Arnold álláspontját félreértések is övezik a vitában. Elmondható ugyanakkor, hogy Csengery Antallal együtt igazi értelmiségi módjára viselkedtek, tudományos meggyőződésük alapján készek voltak megfogalmazni és ütköztetni a véleményüket, és Csengeryt a nézeteltérés nem gátolta meg abban, hogy meglássa Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájának értékét – azt, amelyet az utókor néprajzkutatói is elismeréssel illetnek: a magyar néphit összegyűjtött, addig példátlan méretű adattárát.

Az előadó végül leszögezte, Ipolyi Arnold munkássága 21. századi recepciójának áttekintése azt mutatja, hogy – bár ez nem mindig sikerül – van lehetőség elkerülni az egyoldalúság csapdáit, s nemcsak lehetséges, de szükséges is megszabadulni a múlt fekete-fehér ábrázolásától.

Fotók: Szőts-Rajkó Kinga/HUN-REN BTK TTI

Ajánlott irodalom

• Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán – Szívós Erika: Művelődéstörténet, kultúrtörténet. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.) : Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányok, módszerek. 2. jav. kiad, Bp., 2006. 389-
• Erős Vilmos: Modern historiográfia. Az újkori történetírás egy története. Bp., 2015.
• Kósa László: Magyar néprajz tudománytörténete. 2. jav. bőv. kiadás Bp., 2001. (1. kiadás: 1989)
• Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Bp., 2011.
• Sinkó Katalin: „A nemzet történeti eszméje által alapította meg létét” – megjegyzések Ipolyi Arnold történelemszemléletéhez. In: Markója Csilla – Bardoly István (szerk.): „Emberek és nem Frakkok”. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyűjtemény. I. Enigma, XIII. 2006/47. 51–72.
• Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei I-III. Bp., 2007
• Szemerkényi Ágnes: A magyar folklorisztika tudományos megalapozása (1848-1890) In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz I.1. Táj, nép, történelem. Bp. 2011. 127-158.
• Szulovszky János: A tárgyi világ felfedezése. Ipolyi Arnold tudománytörténeti szerepéről. Ethnographia 1999. 110. évf. 1. sz. 147-180.
• Vékony Gábor: A régészeti terepkutatás története Magyarországon. In Visy Zsolt (főszerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Bp., 2003. 15–21.