A zágrábi Horvát Történettudományi Intézet folyóiratának 2012. évi első számában Robert Skenderović tanulmánya új szempontokat ad a történeti Magyarország, illetve a magyarság történelmének tanulmányozásához is. A cikk a nemzetté válás, illetve a horvátságon belüli népcsoportok – jelen esetben a bunyevácok – politikai törekvéseivel foglalkozik. (Oblikovanje bunjevačkog političkog identiteta u Bačkoj tijekom druge polovine XIX. stoljeća. [A bácskai bunyevác politikai identitás kialakulása a Bácskában a 19. század folyamán.] Časopis za suvremenu povijest, 44. (2012) 1:137–160.)

Mint ismeretes, a bunyevác népcsoport eredetileg Dalmáciában, illetve Nyugat-Hercegovinában lakott. Az oszmán hódítás következtében a 15. században megkezdődött kivándorlásuk, ami folytatódott a következő évszázadokban is. A dél-magyarországi területekre a 17. század második felében érkezett nagyobb létszámú bunyevác lakosság. A bunyevác népesség sokáig megőrizte saját regionális tudatát, és hosszú időnek kellett eltelnie, hogy magát a horvátsággal azonosítsa. A népcsoport elitje azonban az egész bunyevác lakosság képviseletében sajátos kulturális, politikai igényekkel jelentkezett. Ezt a 19. században végbement folyamatot mutatja be Robert Skenderović írása.

A szerző abból indul ki, hogy a 19. század első feléig a bácskai horvátok társadalomszerkezetét a rendies felépítés jellemezte. A felső rétegek, a nemesség és a polgárság a magyar elitbe integrálódott, hungarus tudatú volt, és Magyarországot elfogadta államának. Ugyanakkor a horvátok egyes csoportjai az Adriai-tengertől a Dunáig terjedő térségben – függetlenül elnevezésüktől (bunyevácok, sokácok, dalmátok, rácok, illírek) – úgy érezték, valamifajta összetartozás, közösség fűzi egymáshoz őket. A 19–20. század fordulóján megkezdődött a közös horvát nemzettudat meggyökeresedése a bunyevácok körében, de a bunyevác tudat még sokáig jelentős szerepet játszott – akár még politikai tényezőként is –, és hozzájárult a horvátságon belüli, mai napig tapasztalható eltérésekhez.

A bunyevác nemesség és polgárság – szemben a sokácokkal, akik inkább paraszti közösséget alkottak és nem vettek részt a politikai életben – aktívan politizált. 1849-ben a tekintélyes bunyevác családok a császárt támogatták, idővel azonban ők is elégedetlenek lettek a Szerb Vajdasággal. A magyarországi parlamentáris viszonyok helyreállítása után a bácskai horvátok képviselői mandátumokat szereztek. Különösen fontos, hogy az 1865-ös választás után a bácskai horvát képviselők nem csatlakoztak a szerb klubhoz a parlamentben. A bácskai horvátok politikai életének legfontosabb színtere az általuk nagy számban lakott Szabadka volt. A jelentősebb bunyevác családok a Deák-féle liberális pártot támogatták, a párt helyi szimpatizánsainak többsége a soraikból került ki, az elmagyarosodottak viszont a ’48-as pártot. Az 1860-as években saját párt megszervezését még nem vették számításba.

A nemzetiségi és az oktatási törvény elősegítette az egyes nemzetiségeken belüli szerveződések megindulását. A bunyevácok körében Ivan Antunović (Antunovich János) kalocsai kanonok 1870 márciusában Bunjevačke i šokačke novine (Bunyevác és Sokác Újság) címmel lapot indított, melynek hasábjain a bunyevác mozgalom valamennyi jelentős személyisége publikált (a jogász Ambrozije Boza Šarčević, az újságíró Kalor Milodanović, az ügyvéd Ago Mamužić, a pap Blaž Modrošić és még sokan mások). Antunović mozgalma látszólag regionális jellegű volt, mivel számoltak azzal, hogy a magyar hatóságok nem támogatják a bunyevácok és sokácok kapcsolatfelvételét sem Horvátországgal, sem a szerbekkel. Antunović azonban – Strossmayer püspök kulturális programjával összhangban – szilárdan hitte, hogy a délszlávok kulturális központja Zágrábban van.

Az újság megindulása nyomán megkezdődtek a viták a horvát szubindentitásokról, a bunyevác, sokác tudat tartalmáról, a nemzeti hovatartozásról. A bunyevác tudatot a kulturális mozgalom mérvadó személyiségei közül többen – a politikai viszonyokból adódóan – pragmatikus választásnak tekintették. A horvát identitást a horvát ferences tartomány képviselői propagálták, és Antunović is jó kapcsolatokat ápolt a horvát klérus vezetőivel, lapjára is számos horvátországi előfizetés érkezett. Ugyanakkor a szerb identitásnak is voltak hívei, például a Belgrádból fizetett Ambrozije Boza Šarčević, valamint a Subotički glasnik (Szabadkai Hírnök) megalapítói. A bunyevácok egy része ugyan érzett valamiféle közösséget más délszláv etnikumokkal, mindenekelőtt a szerbekkel, de a szerbektől az éles kulturális határok elválasztották őket (vallás, írás stb.).

Míg Antunović mozgalma kulturális szinten maradt, a szabadkai bunyevác polgárok politikai szerveződésbe is fogtak. Első jelentős tettnek a népi kaszinó megalakítása tekinthető (amit a magyar politikusok és hatóságok elleneztek), majd pedig az 1884. évi helyi választások során a bunyevácok, a „Mamužić-párt”, támogatásával Lazo Mamužić lett a város polgármestere (hivatalát 1902-ig megtartotta). Az 1892. évi parlamenti választásokon a párt színeiben indulók nyertek Szabadkán (Josip Antunović és Vermes Béla), de az 1890-es években megkezdődött az egység felbomlása, és – az 1890-es évek liberális törvényei után, a magyarországi politikai-ideológiai átrendeződéssel párhuzamosan – a bunyevácok körében is megjelentek a politikai irányzatok. A Katolikus Néppárt népszerű lett a szabadkai bunyevácok között is, ennek ellenére 1886-ban, a képviselő-választáson ismét Josip Antunović győzött.

A századforduló tájékán egyrészt generációváltásra került sor (a bunyevác lakosság korábbi hangadói közül többen meghaltak, illetve Lazo Mamužić elveszítette polgármesteri tisztségét), másrészt a bunyevác közösség tovább differenciálódott. Az 1904. évi helyhatósági választásokon már több párt szerepelt. A fiatalabb generáció képviselői (az 1896-ban megalakított Kolo mladeži [Ifjúsági Kör]) Pajo Kujundžić vezetésével úgy vélték, a parlamenti választásokon is önálló bunyevác pártnak kell indulnia. Miután politikai síkon nem sikerült áttörést elérniük, az ifjabb nemzedék ismét a kulturális szervezkedés felé fordult. Az 1907 utáni időszakban megerősödtek a kapcsolatok Horvátországgal. A bácskai bunyevácok és sokácok számos impulzust kaptak, hogy horvátnak vallják magukat. A Neven szerkesztősége a századfordulótól kezdve a horvát identitást propagálta. A szerkesztőség 1913-ban megfogalmazott véleményét, miszerint a bunyevácok horvátok, az Ifjúsági Kör állásfoglalásának lehet tekinteni.

A trianoni békeszerződés következtében a bácskai horvátok nagy része a szerb–horvát–szlovén államhoz került, teljesen új politikai feltételek közé, a bunyevácok politikai képviselete azonban kontinuitást mutatott. 1920-ban Szabadkán immár ténylegesen létrejött a Bunyevác–Sokác Párt, vezetői az egykori Ifjúsági Kör tagjai voltak. Hitvallásuk a horvátság mellett kiváltotta az új államhatalom szerb köreinek nemtetszését.

Bíró László