2016. december 6-án, Mikulás napján tartotta a "Lendület" Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport második műhelykonferenciáját. Az időpontválasztás szimbolikusnak mondható, Szent Miklós kultusza fontos szerepet játszott a gazdaságtörténetben, a kereskedők védőszentjeként is tisztelik. A konferenciának az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara adott otthont, köszönhetően kutatócsoportunk tagja, Draskóczy István professzor, illetve a kari vezetőség segítségének és támogatásának. A helyszínválasztást indokolja, hogy a Lendület kutatócsoport munkájában a kar több oktatója és dolgozója vesz részt, ám elég csak egy pillantást vetni a konferencia előadóinak névsorára, és szembetűnővé válik, hogy különféle tudományos intézményeket, egyetemeket, múzeumokat összefogó szellemi műhely mutatta be kutatási eredményeit.

A konferencia a VÁROS ÉS LAKÓI címet viselte, mely témakörben kilenc előadás hangzott el. A rendezvényt Zsoldos Attila akadémikus, intézetünk Középkori Témacsoportjának vezetője, az ELTE BTK címzetes egyetemi tanára nyitotta meg. A délelőtti szekció a várostopográfia gazdaságtörténeti vetületeit járta körbe az MTA BTK TTI tudományos munkatársa, Skorka Renáta vezetésével. Az ülésszak előadói a középkori Magyar Királyság különböző tájegységeire kalauzolták a hallatóságot: Győr, Pécs, Miskolc és Pápa történetén keresztül ismertették a városi tér, a városi topográfia sokrétű és izgalmas problémáit. Az előadók egyaránt hasznosították az írott források és a legfrissebb régészeti feltárások eredményeit, a két tudományág szoros összefüggéseinek jegyében. Bár a Lendület kutatócsoport a középkori királyság gazdaságtörténetének vizsgálatát tűzte zászlajára, az előadók általában nem zárták le kutatásaikat az 1526. évi korszakhatárnál, sőt sok esetben 16‒18. századi források és analógiák segítségével sikerült megválaszolniuk a középkorra vonatkozó, vagy korszakokon átívelő kérdéseket.
Az első előadó Kolláth Ágnes, az MTA BTK Régészeti Intézetének fiatal kutatója volt, aki Tomka Gábor régésszel közösen végez kutatásokat a győri középkori piactér topográfiájával kapcsolatban (A győri Széchenyi tér topográfiája az Árpád-kortól a kora újkor kezdetéig ‒ Négy feltárás tanulságai alapján). Az előadó 2008-2009. évi és azt megelőző feltárások eredményei alapján helyezte el Győr városának főtérét ‒ illetve a főtérrel együtt magát a várost is ‒ a középkori Magyar Királyság gazdasági életében. Noha Győrt ‒ Arrabona néven ‒ a római korban lakták, később elnéptelenedett és a kora Árpád-korig lakatlannak számított. A 11. századból már félig földbe mélyített házak nyomát tárták fel a régészek. A város és piactere 13–14. századi fejlődése összefügg az 1271. évi kiváltságlevéllel, a régészeti adatok a piactér nagy átmenő forgalmáról tanúskodnak. Az Árpád-kori és késői középkori leletanyag összehasonlítása jól megvilágítja a városiasodás folyamatát. Az állattenyésztésben a juhokat és kecskéket, a városi környezetben is tartható sertések és baromfik váltották fel.
Kolláth Ágnes referátumát Fedeles Tamás, a Pécsi Tudományegyetem docensének előadása követte, aki beszámolt a Várostörténeti atlasz Pécsre vonatkozó projektje során elért eredményekről (Pécs gazdasági topográfiája a középkorban). Fedeles kutatása az írott források adatain alapult, de alaposan támaszkodott a pécsi régészeti feltárások eredményeire is. Pécs topográfiáját meghatározták a földrajzi adottságok, illetve az a körülmény, hogy több kisebb településrész spontán fejlődésének eredményeként jött létre. Fedeles a különböző gazdasági ágak (mezőgazdaság, ipar, kereskedelem) vizsgálatán keresztül mutatta be a város gazdasági topográfiáját. A régészeti kutatások nélkülözhetetlensége legszembetűnőbben Pécs kézműiparának bemutatása során érződött, ugyanis míg az írott forrás csak az ötvösök céhének létezéséről tanúskodik, addig a régészek fazekasságra és majolikakészítésre is találtak adatokat, valamint csontmegmunkáló, késgyártó és tűgyártó műhelyek létét is igazolták. Pécs kereskedelme is jelentős volt, impozáns piackörzettel rendelkezett, polgárai például itáliai, németalföldi, szászországi családokkal is kapcsolatban álltak.
A városi térszerkezet kérdéséhez kapcsolódott Gyulai Éva, a Miskolci Egyetem docensének és a Hermann Ottó Múzeum muzeológusának előadása (Intervillanum és extravillanum a késő középkori Miskolc mezővárosában). Az előadó Miskolc topográfiáját a mezőgazdaság, a beltelkek és külsőségek elhelyezkedésének és méretének vizsgálatával elemezte. Gyulai Éva a kutatásba beemelte a kora újkori forrásokból nyerhető, és topográfiai szempontból is hasznosítható adatokat. Az előadó ezen adatok alapján kiszámolta, hogy Miskolcon egy telekhez három nyomáson összesen öt-hét hektár tartozott, amelyből egy évben egyszerre három-négy hektár volt művelés alatt. Ez a szám alacsonynak tűnhet, ám az előadó felhívta arra is a figyelmet, hogy Miskolc határában nagyrészt szőlőhegyek voltak, amelyek ugyan nem tartoztak az extravillanumhoz, de elhanyagolhatatlan pillérét képezték a miskolci mezőgazdaságnak.
A délelőtti szekció utolsó előadásában, vagy inkább előadásaiban (Pápa topográfiája két nézőpontból: a piac és a szabók) ismételten találkozott a két tudományág, a régészet és a történettudomány látásmódja, Mordovin Maxim és Hermann István a régészeti adatok, illetve az írott források felől megközelítve vizsgálták meg Pápa topográfijának kérdését. Mordovin Maxim, az ELTE BTK Régészeti Intézetének adjunktusa a 2011-ben általa vezetett régészeti feltárás vonatkozó eredményeiről, észrevételeiről számolt be. A Pápa piacterén végzett ásatás jelentősége, hogy egy hatalmas összefüggő területet (1800 m2) tártak fel. A 13. században ‒ az első előadásban elhangzott győri tapasztalatokhoz hasonlóan ‒ Pápán is jelentős, tudatos planírozás folyt, kemény egyenes felületet alakítottak ki a piactéren, ahol a bódék és pavilonok felállításához szükséges cölöphelyek is megtalálhatók. Az anyagi kultúra számtalan szabósággal kapcsolatos leletet mutat: ruhatűt, gyűszűt, textileket, és a leletanyag talán legjelentősebb részét képző, nagyszámú külföldi textilplombát. A feltárás eredményei a Lendület Középkori Gazdaságtörténeti Kutatócsoport vándorkiállítása (Posztó pápa piacán) keretében Pápán, Veszprémben és Budapesten is megtekinthetőek voltak.
Hermann István, a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár igazgatója az írásos források oldaláról közelítette meg a kérdést. Sajnos Pápa középkori forrásadottsága meglehetősen szegényes, így szükséges volt kora újkori források használata. A város társadalmi megoszlása különösen érdekes: nemesek, jobbágyi státuszú mezővárosi polgárok, katonák egyaránt nagy számban laktak a városban. A különböző társadalmi státuszú emberek többnyire egy-egy utcába telepedtek meg, ám nem lehet éles határt vonni a társadalmi rétegek közé, a nemességet szerző városi bírók ténykedésüket követően a megyei hatóságban vállalhattak tisztséget, míg a katonák egy része békeidőben mesterségekkel foglalkozott. A kutatás legfontosabb forrásának az 1607 és 1700 közötti időből fennmaradt szabó mesterkönyv számított, ami remek betekintést enged a szabócéh működésébe, a szabók specifikációjába (szűrmíves, vásármíves, váltómíves).
Az ebédszünetet követő ülésszakot a kutatócsoport vezetője, Weisz Boglárka tudományos főmunkatárs vezette le. Míg a délelőtti szekció a várostopográfia, illetve a régészeti adatok és írott források kölcsönös használatában rejlő lehetőségeket aknázta ki, addig a délutáni ülésszak leginkább a gazdaságtörténeti kutatás szempontjából hasznosítható forráscsoportok változatosságára és sokoldalúságára világított rá. A délutáni szekció első előadója, Szende Katalin, a Közép-Európai Egyetem docense, a sokadalomtartási engedélyeket vizsgálta első sorban az Anjou-kor második felére vonatkozóan (Telepesekből kereskedők: sokadalomtartási engedélyek Nagy Lajos várospolitikájában). Az Árpád-korból, illetve I. Károly idejéről alig ismerünk ilyen típusú forrást, azonban I. Nagy Lajos korában változás történik, hirtelen megugrik a sokadalomtartásra vonatkozó engedélyek száma. Szende Katalin fokozott érdeklődéssel vette figyelembe a nem királyi kézben lévő települések kiváltságolását. Az engedmények szerzői udvarközeli emberek voltak, az oklevelek megfogalmazása pedig nagy hasonlóságot mutat a címereslevelekkel. Lajos tudatos politikát folytatott a sokadalomtartási engedélyekkel, hatalmi eszköz volt, mind a városok, mind az arisztokrácia irányában. Minden fontosabb, az országból kivezető úton álló település kapott sokadalomtartási jogot, melynek vásártartási időpontjai igazodtak egymáshoz, nem csak a Magyar Királyság más városait, hanem a környező országok jelentősebb vásárait is figyelembe véve. Az előadó felhívta a figyelmet a lengyelországi párhuzamos fejlődésre is, így a sokadalmak egy Közép-Európát behálózó rendszert mutatnak.
A kiváltságleveleket követően Benda Judit, a Budapesti Történeti Múzeum főmuzeológusának előadása (Kis középkori kalmárbolt tipológia) egy másik forrástípus, a ma is fennálló épületek széles skáláját felvonultatva mutatta be és tipologizálta az európai németség kultúrkörében megjelenő kalmárboltokat. A nagykereskedőktől nagytételben vásárló, de a lakosságnak kistételben árusító kalmárok vegyes árukészletet kínáltak. Boltjaik a főtéren, a piacutcán helyezkedtek el, s bár nem minden üzlet készült eredetileg kalmárboltnak, a 13–16. században jól elkülöníthető típusok figyelhetőek meg (1. különálló kalmárboltok, 2. kamrasor típusú boltok, 3. row vagy mészárszékszerű boltok, 4. építészek által tervezett boltsorok). Az előadó számos ábrázolással támasztotta alá állításait, melyek Itália, Anglia, a német területek és Közép-Európa különféle városaiból származnak, jól megvilágítva az európai német kultúrkörre jellemző tendenciákat. A kalmárboltok esetében fejlődési ívről is beszélhetünk, hiszen a magányosan álló boltoktól, a szorosan egymás mellé épületeken, sőt bolthidakon át eljutunk a ma ismert áruházak elődjéig.
Az épületeket követően Lővei Pál, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének tudományos tanácsadója a kőfaragványok kérdéskörébe vezette a hallgatóságot (A „sárkánylovagok” kőfaragója ‒ egy salzburgi tanultságú, boszniai-sziléziai hatókörű, 15. századi szobrász-vállalkozó műhelye Budán: a Stibor-síremélel mestere). Lővei a Stibor család három tagjának fennmaradt síremlékeiből kiindulva térképezte fel az azokat készítő mester munkásságát, műveit. A síremlékek vizsgálata során Lővei Pálnak számtalan világi és egyházi síremléket sikerült a Stibor-sírkövek mesteréhez, illetve annak műhelyéhez kötnie. A Budán élő kőfaragó mester 1415/1420-tól az 1440-es évekig dolgozhatott a Magyar Királyság központjában, műhelye valószínűleg a budai várnegyed északi részén állt. Vállalkozásszerűen szervezett budai kőfaragócéhről beszélhetünk, a mester munkáját egy körülbelül az 1440-es évektől az 1470-es évek közepéig dolgozó második generáció folytatta, de talán egy ekkortól az 1510-es évekig dolgozó harmadik generáció léte sem elképzelhetetlen. A budai műhely piacköre hatalmasnak mondható, nem csak a középkori Magyar Királyság területét fedte le, hanem Boszniától Sziléziáig is kiterjedt.
A kőfaragványokat rövid kávészünetet követően a szfragisztika követte. Körmendi Tamásnak, az ELTE docensének előadása (Megjegyzések az alsó-magyarországi bányavárosok pecsétjeiről) a bányavárosi pecséteket történelmi és intézménytörténeti kontextusba ágyazva vizsgálta. Körmendi kitért a nagy vitákat kiváltó körmöcbányai pecsét kérdésére is. A pecséttel kapcsolatban két eltérő vélemény fogalmazódott meg, egyik szerint Szent Katalint és a mártíromság kerekét ábrázolja, míg a másik álláspont az alakot I. Károllyal, a kereket pedig egy bányakerékkel azonosítja. Az előadó a pecsétábrát elemezve, feltételezésektől mentes talajon maradva arra a következtetésre jutott, miszerint a pecséten egy koronás férfialak, valamelyik király térdel. A kérdést biztosan eldönteni egyelőre nem lehet, a szekciót követő vita is jól mutatta, hogy további hipotézisek megfogalmazására van lehetőség. Körmendi Tamás az alsó-magyarországi bányavárosok pecséthasználatát, és azok regionális jellegzetességét is megvizsgálta. Pecsétművészet terén megfigyelhető a háromkaréjos pecsétek divatja, egymásra hatása, míg a pecséthasználat kapcsán egy időben több típusú pecsét alkalmazása mutatható ki. A bányavárosi pecsétek alapján egyfajta rangsor is felállítható a városok között: az élen Körmöcbánya állt, majd Selmecbánya következett, egyrészt másolva, másrészt reagálva a körmöci pecséthasználatra, és ezt követte a többi bányaváros.
A szekció Neumann Tibor, intézetünk tudományos főmunkatársának előadásával (Király és városa. A városok adóterhe a 15. század végén) zárult. Skorka Renáta a konferencia legelején, a kutatócsoport két alappilléreként a királyt és a várost határozta meg. Neumann előadásában ezt a kapcsolatot vette alapos vizsgálat alá. Az előadás legfontosabb forrásainak az Ernuszt-féle számadáskönyv, az Osvát kincstartó költségvetési előirányzata, illetve az eddig még meglepően kevéssé kutatott pozsonyi számadások számítottak. Neumann Tibor nem csak az adatokat, hanem magukat a forrásokat is értékelte, értelmezte. Magyarázattal szolgált az Ernusztnál nem szereplő városok hiányára, illetve a számadáskönyv pontatlanságaira is, például ha a város adóját egészében kiutalták, helyben felhasználták, akkor az teljesen hiányzik a forrásból. Osvát kincstartó előirányzata esetében a forrást adatai alapján újradatálta, eszerint keletkezése II. Ulászló 1490. évi koronázására tehető. A harmadik fő forráscsoportot a pozsonyi számadások képezték, melyek alapján az előadó alaposan ismertette az adózás folyamatát. Végezetül Neumann arra a kérdésre is választ keresett, hogy mennyire számított tehernek a királyi adó. Mivel a városnak nem volt fix kiadása és bevétele, ezért ehhez a polgárok adójának a királyi adóhoz való viszonyát vette vizsgálat alá, kitérve a városok eladósodásának problémájára is.
A konferencia ‒ Mikulás-meglepetésként ‒ egy váratlan programponttal, könyvbemutatóval zárult, Skorka Renáta mutatta be a Zsoldos Attila, Kiss Gergely és Thoroczkay Gábor által szerzett Székesfehérvár története az Árpád-korban című kötetet. A könyvbemutató a kötet utolsó, Zsoldos Attila által jegyzett fejezetét (Fehérvár az Árpád-kor végén) ismertetve visszatért a várostopográfia témájához, keretbe foglalva a rendezvényt.
Összegzésképpen elmondható, hogy a konferencia előadásaiban sokszínű megközelítési módok találkoztak, körüljárva mind a város, mind annak lakói történetét. Az előadások rávilágítottak arra, hogy a régészeti feltárások telepnyomai, az anyagi kultúra emlékei, a jogi kiváltságok, gazdasági összeírások, számadások, pecsétek, sírkövek, valamint az akár máig fennálló épületek egyaránt hasznos adalékokat tartalmaznak a gazdaságtörténeti kutatócsoport munkájában, elengedhetetlen részleteikkel segítenek az összkép mind pontosabb felvázolásában.

Kádas István