******
ELŐSZÓ
Buda város történetében egészen a 19. századi filoxéravészig kiemelkedő szerepet játszott a bortermelés. A középkori település a mai Várhegyből és a közvetlenül hozzá csatlakozó külvárosokból állott. Szőlőhegyei – a dunai oldalt természetesen nem számítva – szinte körülölelték a várost. A középkori magyar nyelvben a hegyen kívül még két szóval találkozunk a szőlőültetvények említésekor: a hegyoldalt hegymálnak, a szőlővel borított hegyet a latinból kölcsönzött promontóriumnak nevezték. Ezek a szavak a budai szőlőhegyek neveiben is visszaköszönnek.
Buda környéke a középkorban egyházigazgatásilag a veszprémi püspökség fennhatósága alá tartozott, a püspökség határai ugyanis e részen a Dunáig tartottak. Az Árpád-kor utolsó évszázadában e terület közvetlen felügyeletét a szentendrei főesperes látta el, ez az állapot azonban csak 1318-ig tartott, utána Szentendre megszűnt főesperesi székhely lenni, és a budai főesperesség lépett a helyébe. A Duna bal partján, a pesti oldalon, a váci püspök gyakorolta az egyházi fennhatóságot. Pest és Buda környéke azonban királyi birtok volt, az itteni egyházak pedig kiváltságolt, exemptus egyházak. Kiváltságuk – így volt ez az ország összes királyi magánegyháza esetében – értelmében számos ügyben ki voltak véve az illetékes püspök fennhatósága alól, és közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá tartoztak. A pesti plébánia, a budai plébániák és számos Buda környéki egyház rendelkezett ilyen jogokkal.
Püspöksége területén a mindenkori megyés püspököt illette a tizedszedés joga, aki a jövedelmeken megosztozott káptalanjával és a helyi papsággal. Az exempciók következtében azonban nemcsak a veszprémi püspök vette ki a tizedet a budai szőlőkből, hanem mások is. A veszprémi püspökség tizedjoga főleg a Várhegytől nyugatra–északnyugatra fekvő promontóriumokra terjedt ki. A délnyugatra elterülő Sasad a középkor végére lakók nélkül maradt, területét Hunyadi Mátyás Buda városának adományozta. Az egykori falu területén levő szőlőket a budai polgárok művelték meg, a termés után járó tizedet pedig az esztergomi egyháznak, pontosabban az ottani székeskáptalannak fizették.
E szőlőkről három olyan bortizedjegyzék maradt ránk, amelyek a középkori állapotokat tükrözik. Az első kettő, az 1505-ben és az 1510 körül keletkezett, a veszprémi püspökséget illető hegyek termése után fizetett tizedeket vette számba. A harmadik már a magyar középkor hagyományos záró dátuma, a mohácsi csata után, 1531-ben keletkezett, az ott leírt helyzet, legalábbis ami a tizedszedési jogot és a szőlőhegyek neveit illeti, azonban megfelel a középkori viszonyoknak. Ez az összeírás az esztergomi székeskáptalannak járó sasadi tizedeket sorolta fel. A források őrzési helye megfelel keletkezésüknek. Az 1505-ös jegyzék újkori másolat, ami ma már nehezen meghatározható körülmények között került az esztergomi káptalan birtokába, onnan pedig a magyar kancelláriába, majd az Országos Levéltár állományába, eredetijét azonban szinte bizonyosan Veszprémben őrizték. A két eredetiben fennmaradt jegyzék közül az 1510 körülit ma is a veszprémi püspökség, az 1531-est pedig az esztergomi káptalan levéltárában találhatjuk meg. Ezeknél korábbi budai dézsmalajstromok nem maradtak fenn. A sasadi jegyzék azonban már olyan korban keletkezett, amelynek eseményei előrevetítették az 1541-ben kezdődő, százötven éves oszmán uralmat. Az országban polgárháború dúlt a két király: az oszmánok által támogatott Szapolyai János és Ferdinánd hívei közt. Az évszázadok óta ott élő német polgárokat Szapolyai elűzte a városból, majd 1530-ban a Habsburg-hű csapatok jó másfél hónapig ostromolták Budát. Ezek a történések mind nyomot hagytak az 1531-es tizedjegyzékben is.
Az egyházigazgatás és az úrbéres viszonyok a legkonzervatívabb intézmények közé tartoznak, ha hiányoznak a középkori források, akkor megfelelő kritikával a későbbi, újkori forrásokból nagy bizonyossággal következtethetünk a korábbi állapotokra. E módszernek azonban előfeltétele a folytonosság, amiről Buda esetében alig beszélhetünk. A főváros visszafoglalása, 1686 után nem lehetett az életet ott folytatni, ahol az 1541-ben megszakadt. A város rommá lett, lakossága kicserélődött, részben pedig elpusztult, a város levéltára megsemmisült, a környék települései eltűntek, sok esetben csak a nevük maradt fenn, határaikra és néhai birtokosaikra alig emlékeztek, az egyházigazgatást csak részben lehetett helyreállítani. Ősi kiváltságaikra hivatkozva még ugyan megpróbálkoztak az egykor e helyen jogokkal bíró egyházak az általuk igazságosnak vélt régi rend helyreállításával, így például Sasad tizedeiért egészen az 1840-es évekig, a dézsma polgári kori eltörléséig folyt a per, s talán nem tévedünk nagyot, ha az 1505-ös tizedjegyzék másolatának elkészültét is a 18. század eleji restaurációs törekvésekhez kötjük, ennek ellenére a 18. századi adatokat csak nagyon óvatosan vetíthetjük vissza a középkor évszázadaiba, a tizedek esetében pedig be kell érnünk e három forrással. A török kor Buda környékén ugyan nem okozott tabula rasa-t, de gyökeresen átalakította a középkori viszonyokat.
E három jegyzék nem tartalmazza az összes budai szőlőhegy adatait. Nem maradt ránk középkori tizedlajstrom Kelenföld, amit akkor Kispestnek is neveztek, szőlőiről. A középkori Kelenföld – ami nem tévesztendő össze a ma ugyanezt a nevet viselő budapesti városrésszel – szőlői a Gellérthegyen és környékén feküdtek. E területet hiába keressük a most közlésre kerülő összeírásokban. A település egyházát a hozzá tartozó tizedekkel együtt IV. Béla király 1237-ben az általa alapított és a nevét felvevő bélakúti, ismertebb nevén péterváradi ciszterci apátságnak adta.
E tizedjegyzékek forrásértékét az adja, hogy segítségükkel nemcsak Buda környékének egyházi joghatóságát, a tizedgazdálkodást és a városi szőlőművelést rekonstruálhatjuk, hanem a két veszprémi püspöki lajstrom egyben az egy időpontban készült legteljesebb összeállítás is Buda város belterületéről. Itt ugyanis a tizedfizetők lakóhelyét egészen pontosan meghatározták, így nemcsak a város utcáinak és tereinek középkor végi neveit ismerhetjük meg, hanem más adatokkal kiegészítve még az egyes telkek meghatározására is lehetőség nyílik. A Buda környéki szőlőket ugyanis csak budaiak művelték, itt az országban máshol szokásos külső, ún. extráneus szőlősgazdáknak nem jutott hely. A várostörténeti kutatás hamar felismerte e lajstromok fontosságát. Buda középkori helyrajzával foglalkozó szerzők számára e tizedjegyzékek a legfontosabb források közé tartoztak. A kiadás azonban mindmáig váratott magára.
A tervezett Budapest története megfelelő időszakának megírására készülődve Kubinyi András már az 1960-as években elkészítette saját átiratát anélkül, hogy azt akár töredékében közreadta volna. Kubinyi a Budapest-monográfiában (Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig [1541]) In: Gerevich László [főszerk.]: Budapest története II. Bp. 1973) sokrétűen hasznosította az itt található adatokat. Nagyjából Kubinyi kéziratával egyidejűleg készülhetett el Szűcs Jenő lényegében kiadásra érett átirata, nyilvánvalóan várostörténeti kutatásai melléktermékeként. Szakály Ferenc nem tudott erről a kéziratról, amikor az 1970-es évek elején elvállalta a Budapest történetének okleveles emlékei címen indított mű 1490 és 1510 közti időszakot felölelő kötetének elkészítését. A munkát – a feladat viszonylagos egyszerűsége és a várható eredmény látványossága miatt – éppen az 1505. és 1510. évi tizedjegyzékek átírásával és jegyzetelésével kezdte.
Szűcs és Szakály már jó ideje kollégák voltak az MTA Történettudományi Intézetében, amikor véletlenül kiderült, hogy mindkettejük íróasztalában ott fekszik ugyanannak a forrásnak a kiadásra kész átirata. Mivel mindketten másfajta feladattal voltak elfoglalva, csak az 1980-as évek második felében szánták rá magukat arra, hogy az összevetés munkáját elvégezzék. Úgy tervezték, hogy a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságának kiadványaként indult Új Történelmi Tár (Fontes minores ad historiam Hungariae spectantes) egyik köteteként adják ki munkájukat. E sorozat 1989-ben megjelent második kötetének hátsó borítóján már az előkészületben levő kötetek közt említették a budai bortizedjegyzékek kiadását. Bár a munka az állandó egyeztetési nehézségek miatt vontatottan haladt, de már a befejezéshez közeledett, amikor Szűcs Jenő meghalt. Talán érthető, hogy Szakálynak nem sok kedve volt a minden sorával az elhunyt emlékét sugárzó lapok forgatásához, így a befejezés ismét a távoli jövőbe tolódott.
A munka újrakezdéséhez az adott lendületet, hogy egy beszélgetés során Szakály értesült Kubinyi András egy olyan kiadatlan kéziratának létezéséről, ami egykoron egy budapesti régészeti topográfia történeti fejezeteként készült, a vállalkozás elhalásával azonban a feledés homályába merült. A kiadás befejezését ezúttal is a halál gátolta meg: 1999 nyarán meghalt Szakály Ferenc. Az olvasó legutolsó munkáját tartja kezében: élete utolsó napjaiban a mű már betördelt kéziratának korrektúráján dolgozott. Látszólag már csak egy utolsó átolvasásra lett volna szükség ahhoz, hogy a kézirat megjelenhessen. Amikor 2002-ben Szakály Ferenc emlékére kiadtak egy tanulmánykötet, az ott közölt bibliográfiában a bortizedjegyzékek kiadását a megjelenés alatt álló, ám 2002-ben megjelenő művek közt tüntették fel. Időközben azonban kiderült, hogy a szerkesztőséghez nem jutott el Szakály utolsó korrektúra-példánya, így aztán, jobb híján, újra össze kellett olvasni a kéziratot a forrásokkal. Az MTA Történettudományi Intézete Nógrády Árpádot és engem bízott meg e feladat elvégzésével.
Tringli István
* Az Előszó szövegének elkészítéséhez felhasználtuk Szakály Ferenc 1998-ban készített előszavát.
|
