BALOGH SÁNDOR

Magyarország és szomszédai, 1945–1947

Az előadás és az azt követő vita az MTA Történettudományi Intézetben 1995. március 6-án hangzott el.

ISBN 963 8312 28 9
ISSN 1217 2278

Budapest 1995
História • MTA Történettudományi Intézete

ELFOGYOTT

MAGYARORSZÁG ÉS SZOMSZÉDAI, 1945–1947

A szövetséges nagyhatalmak politikájának köszönhetően a második világháború végén, az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásával, majd az 1945. január 20-i fegyverszüneti megállapodással kezdetét vette az új magyar államiság, ami a magyar állami lét de facto nemzetközi elismerését jelentette. Ugyanakkor az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak vállalnia kellett a legyőzött szerepét és sorsát. Ez a körülmény kétségtelenül megnehezítette az ország azonnali bekapcsolódását a háború utáni nemzetközi politikai és gazdasági vérkeringésbe. Az a történelmi örökség viszont, amely kölcsönösen terhelte Magyarország és szomszédai viszonyát, átmenetileg szinte leküzdhetetlen akadálynak bizonyult.

A nacionalizmus úgyszólván kivétel nélkül mindegyik háborús félnek „éltető” ideológiája és politikája volt. A háború után a nemzetközi fórumokon a legyőzöttek nacionalizmusát határozottan és keményen elítélték. A győzteseké azonban, különösen Közép- és Kelet-Európában, említésre méltó korlátozás nélkül kibontakozhatott, és a „nemzeti államiság” eszméje valóságos reneszánszát élte. Ehhez járult, hogy Magyarország és szomszédai mindig valamelyik nagyhatalom vagy nagyhatalmi csoportosulás „árnyékában” próbáltak érvényt szerezni, illetőleg szereztek is érvényt, a másikuk rovására, hatalmi aspirációiknak. Ezért egyelőre minden olyan felhívás – és kísérlet –, amely Magyarországnak és szomszédainak a közös érdekei felismertetésére irányult, többnyire „süket fülekre” talált ebben a régióban.

Magyarország szomszédai – a megszállási zónákra felosztott Ausztria és a Szovjetunió mellett – a második világháború után is a hajdani kisantant államai voltak. Igaz, ezúttal csak Csehszlovákia és Jugoszlávia volt tagja a győztesek koalíciójának, míg Románia a legyőzöttek sorában foglalt helyet. Ennek ellenére a Magyarországgal szembeni magatartásuk – amely elsősorban a múltból táplálkozott – jó ideig alig különbözött egymástól. Ezek a szomszédok, ha magyar részről bármilyen jogos sérelmet szóvá tettek, azt minden további nélkül sovinizmusnak és irredentizmusnak minősítették, sőt nemegyszer a fasizmus újjáéledéseként bélyegezték meg. Magyarországhoz fűződő kapcsolatukban szinte teljesen figyelmen kívül hagyták azt a történelmi tényt, hogy az „évezredes leigázásért” és elnyomásért Trianonban és utána már többször és messzemenően revansot vettek.

I. MAGYAR BÉKECÉLOK, 1944–1945

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány programjában kiemelkedő helyet foglalt el a demokratikus külpolitika következetes megvalósításának igénye, s ezzel összefüggésben a szövetséges nagyhatalmak jóindulatának és bizalmának megnyerése, valamint a jószomszédi viszony megteremtése a környező országgal. „Az Ideiglenes Nemzeti Kormány minden igyekezete oda irányul – hangsúlyozta Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1944. december 22-i parlamenti nyilatkozatában –, hogy jószomszédi viszonyt és szoros együttműködést teremtsen az összes környező demokratikus országokkal, valamint az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával és őszinte barátságot a hatalmas Szovjetunióval, amely segíti népünket a német iga lerázásában.”

Ezekben a hetekben-hónapokban a magyar pártok szinte kivétel nélkül hasonló szellemben nyilatkoztak a külpolitikáról. 1945 márciusától kezdve egyes pártok vezetői fokozatosan kiépítették kapcsolataikat a szomszédos országok általában rokon jellegű pártjaival. A Szociáldemokrata Párt vezetői elsőként a csehszlovák szociáldemokratákkal újították fel a kapcsolataikat. Március végén a pártvezetőség már sürgette a Jugoszlávia és a Románia felé irányuló tájékozódást is. Később a magyar és az osztrák szociáldemokraták is találkoztak. A Magyar Kommunista Párt 1945 májusában határozott a kapcsolatfelvételről, elsősorban a jugoszláv és a román kommunista pártot illetően. De ezt megelőzően már intézményesült az MKP és a Szovjetunió Kommunista Pártja közti kapcsolat. 1945 júniusában a Nemzeti Parasztpárt is felvette az érintkezést a román Ekés Fronttal.

Magyarország nem vált olyan ellentétek forrásává a szövetséges nagyhatalmak között, mint amilyenek Lengyelországgal, Olaszországgal, illetőleg Bulgáriával és Romániával kapcsolatban felmerültek közöttük. De ez nem igazán a magyar kormány érdeme volt, hanem abból a helyzetből következett, hogy sem az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, sem pedig a Szovjetuniónak nem fűződtek különleges érdekei Magyarországhoz. A Szovjetunió Bulgária és Románia után, míg az Egyesült Államok az említetteket megelőzve részesítette az Ideiglenes Nemzeti Kormányt diplomáciai elismerésben. De az is nyújt talán némi eligazítást a nagyhatalmak érdekeltségét és politikáját illetően, hogy amíg Jugoszlávia 3,7 milliárd, Csehszlovákia 261 millió, addig Magyarország 10 millió USA-dollár értékű árut és felszerelést kapott UNRRA-segélyként.

Magyarország külpolitikai szándékai és törekvései 1944–1945 fordulóján – és még a következő hónapokban is – alig-alig találtak visszhangra a szomszédoknál. Ennek többek között az is oka volt, hogy a második világháború befejező szakaszában még számottevő magyar katonai alakulatok harcoltak Németország oldalán, a németek által megszállt országrészben pedig a nyilas rémuralom tombolt. A Horthy-rendszer által a második világháború idején elkövetett bűnök és gaztettek, köztük az „újvidéki” tömegmészárlás, szintén táplálták a bosszút és a revansvágyat.

Az államközinek tekinthető árucsere-forgalmi megállapodások sorát az 1945 júliusában aláírt magyar–román szerződés nyitotta meg. Ennek keretében főleg sót és fát sikerült beszerezni vastermékek, cukorrépa, vetőmagvak stb. fejében. Az augusztusban megkötött magyar–csehszlovák árucsere-forgalmi megállapodás 1945 végéig biztosította az ipar kokszszükségletét, valamint mezőgazdasági felszerelések és szerszámgépek is érkeztek Csehszlovákiából, zömmel olajtermékek ellentételeként.

1945 augusztusában kétoldalú tárgyalások alapján megegyezés született arról, hogy a Szovjetunió gyapotot, kokszot, vasércet, rezet, ónt, szódát, fát, gépkocsialkatrészeket stb. szállít Magyarországnak kőolajtermékek, gyümölcs, konzerv, paprika, optikai műszerek, rádiófelszerelések, gyógyszer, valamint távbeszélő- és távírókészülékek ellenében. A szerződés, amely 30 millió USA-dollár értéket képviselt, 1946. december 31-ig szabályozta a kölcsönös áruszállításokat. A szovjet kormány képviselői a kereskedelmi tárgyalások során felvetették egy hosszú lejáratú és a két állam szorosabb gazdasági együttműködését szolgáló szerződés aláírását is, amely politikai bonyodalmak forrásává vált a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió között. De végül is a szerződés szövegének módosítása után ez az ügy lekerült a napirendről. A gazdasági kapcsolatok sajátos formáját jelentették a jóvátételi szállítások. Ismeretes, hogy Magyarország a Szovjetuniónak 200, Jugoszláviának 70 és Csehszlovákiának 30 millió USA-dollár jóvátételre volt kötelezve.

Dálnoki Miklós Béla az 1945. szeptember 5-i nemzetgyűlési beszédében arról számolt be, hogy Jugoszlávia és Románia viszonylatában kedvező fogadtatásra talált a jószomszédi viszony megteremtésére irányuló magyar törekvés. Ugyanakkor sajnálattal állapítja meg, hogy Csehszlovákia részéről nem mutatkozik készség a közeledésre. A magyar miniszterelnök helyzetértékelése ekkor még feltétlenül túlzott volt, inkább csak a jugoszláv és a román, illetőleg a csehszlovák magatartás közötti különbségtételt célozta.

A koalíciós pártok közül kétségtelenül az MKP ítélte meg a legoptimistábban a szomszédos államokkal kiépítendő kapcsolatok és együttműködés kilátásait. Ez a párt ugyanis már az 1945. szeptember 26-án megjelent választási programjában reális célkitűzésnek vélte a Duna-föderáció útjának egyengetését és a román–jugoszláv–magyar vámunió megvalósítását. Az események, a későbbi fejlemények azonban egyáltalán nem igazolták ezeket az elképzeléseket, amelyek a maguk idejében is valójában csupán vágyálmok lehettek, illetőleg voltak.

II. MAGYAROK A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOKBAN

Jugoszlávia

A szomszédos országok társadalmi–hatalmi szervei közül elsőként a Jugoszláviai Népi Felszabadító Tanács (AVNOJ) foglalt állást pozitívan a nemzeti–nemzetiségi kérdésben. „A nemzeti kisebbségeknek – hangzott az 1943. augusztus 29-i jajcei határozat – Jugoszláviában szavatolják minden nemzeti jogukat.” Ezt az álláspontot megerősítette a jugoszláv népfront 1945. augusztus 6–8-i első kongresszusa is, amikor azt hangsúlyozta, hogy „népeink testvérisége és egysége kiterjed minden egyenjogú népünkre, tekintet nélkül arra, hogy teljes egészükben vagy mint kisebbségek élnek a demokratikus föderatív Jugoszlávia határain belül”. A fentebbiek elsősorban a jövő szempontjából voltak ígéretesek és biztatóak, hiszen a magyar nemzetiség az első hónapokban jobbára csak igen keserű tapasztalatokat szerezhetett – és szerzett – az új jugoszláv hatalomról.

1944 novemberében több Baja környéki települést jugoszláv fegyveres csoportok szálltak meg. Csávolyon, Garán, Hercegszántón stb. jugoszláv mintára népfelszabadító bizottságot alakítottak, délszláv végrehajtó hatalmat és karhatalmat hoztak létre, és „kikiáltották” ezeknek a községeknek a Jugoszláviához történő csatlakozását is. 1944–1945 fordulóján Deszken, Szőregen és másutt is a Bácskából érkezett fegyveresek tartották kezükben a hatalmat, és a Jugoszláviához való csatlakozást szorgalmazták. De hasonló helyzet alakult ki a Vas megyei szlovének által lakott községekben (Felsőszölnök, Szakonyfalu, Rábatótfalu, Rábakéthely, Zsida, Apátistvánfalva, Vashegyalja, Orfalu, Ritkaháza) is. A szóban forgó településeken 1945 tavaszán, a délszláv fegyveresek távozása után, normalizálódott a helyzet.

1944 őszén–telén új fejezete kezdődött a jugoszláviai magyar nemzetiség kálváriájának. Az első hetekben a királypárti csetnikek éppen úgy gyilkolták az ártatlan magyarokat, mint a partizánhadsereg tagjai. A magyarirtás közel félszáz településen folyt, köztük Újvidéken, Szabadkán, Zomborban, Bezdánban, Zentán, Becsén, Verbászon, Temerinben, Törökkanizsán, Titelen és Pancsován. Az áldozatok száma vitathatatlanul sok ezerre, valószínűleg 20 ezer főre rúgott. De valójában ma sem tudunk pontos és megbízható adatokkal szolgálni. Mindszenty József 50-60 ezerre, Illyés Gyula 30-40 ezerre, Sulyok Dezső 30 ezerre, Rétfalvi Tamás és Matuska Márton könyvében 20 ezerre becsüli az áldozatok számát. Tartozunk az igazságnak azzal a beismeréssel, hogy kimondjuk: magyar történetkutató ez idáig még nem vállalkozott vagy nem vállalkozhatott ezeknek az eseményeknek és tényeknek a valóságnak megfelelő feltárására, tisztázására. Emlékeztetőül jegyezzük itt meg csupán azt, hogy a hírhedt „hideg napok” (1942) alkalmával, ha elfogadjuk a legyilkoltak legmagasabbnak ítélt létszámát, akkor ott 8–10 ezer áldozattal kell számolnunk.

Nagyjából ugyanebben az időben, a halálos áldozatokon kívül, főként Szerbiában tízezer számra kerültek magyarok különböző internálótáborokba, amelyek az elhurcoltak szempontjából nemegyszer ténylegesen haláltáboroknak bizonyultak. Horvátországban kisebb mértékben ugyancsak voltak deportálások. A jugoszláviai magyarirtás és az üldözések menekülési hullámot indítottak el, s nemcsak a Bácskába telepített székelyek, de a magyar nemzetiségű lakosság is tömegesen hagyta el szülőföldjét, és Magyarországon keresett menedéket.

A bosszúállás és a nemzeti türelmetlenség eme borzalmas és tragikus megnyilvánulásait az elsők között ítélte el Milovan Djilas, aki 1944 decemberében a következőket hangsúlyozta: „Nem felelhet minden magyar Horthy és Szálasi gaztetteiért. Nem lehetnek felelősek, és nem is felelősek. Fasiszta gazemberek és gyilkosok a szerbek és horvátok, a szlovének és a macedónok... között is vannak. A gonosztevőket, akik beszennyezték kezüket a nép vérével, meg kell büntetni, tekintet nélkül arra, hogy milyen nemzetiséghez tartoznak.” J. V. Zarko, a Vajdaság egyik katonai és politikai vezetője így emlékszik vissza – évtizedek múltán és sajátos önkritikával – az eseményekre: „Egyesek ekkor úgy vélték, hogy a magyarokkal is úgy kell bánni, mint a németekkel. Kezdték felütni fejüket a soviniszta elemek, akik bosszút követeltek az egész magyar lakosság ellen. Emiatt a felszabadulás első napjaiban súlyos hibákra és kilengésekre került sor... egyes helységekben olyan magyar nemzetiségű polgárokkal is leszámoltak, akiknek a fasiszták vadállati tetteihez semmi közük nem volt.”

A jugoszláviai belpolitikai konszolidációt viszont az is jelezte, hogy 1945. augusztus 10-én az AVNOJ ideiglenes nemzetgyűléssé alakult, és augusztus 31-én elfogadta a nemzetgyűlési választásokról szóló törvényt, amelyben a választások időpontját november 11-ére tűzték ki. A választási kampány során sűrűn elhangzottak biztató ígéretek a magyar nemzetiségű lakosság szempontjából. Szabadkán azt ígérték, hogy a magyarok szabadon használhatják anyanyelvüket, a többségi helyeken magyar nyelvű feliratok lesznek; Becsén arról hangzott el ígéret, hogy most nem olyan földosztás lesz, mint régebben, amikor csak az egyik nemzet szegényei kaptak földet; az újvidéki szónok pedig arról igyekezett meggyőzni hallgatóságát, hogy a demokratikus Jugoszláviában nem lesz kizsákmányolás.

A népfront 1945. november 11-i választási győzelme sehol nem volt kérdéses Jugoszláviában. A magyarok által lakott vidékeken azonban nem kevesen tartózkodtak attól, hogy a népfrontra szavazzanak. Ez, sajnos, a legfelsőbb kormánykörökben is megütközést és csalódást keltett, ami feltétlenül arról tanúskodik, hogy ekkor még ott sem mindenki vonta le a nemrégen lezajlott magyarirtás tanulságait, következményeit. Jellemzően még az a Djilas is túlzásokra ragadtatta magát, és elfogultan ítélkezett a zömmel magyarok által lakott vidékek választási eredményének a láttán, aki egy évvel korábban tárgyilagos tudott maradni. Djilas szerint a magyar nemzetiség „hatékony fasiszta elemeket mentett át a múltból”, akik „meggyőzték a kisebbségi tömegeket arról, hogy Jugoszláviát ne saját hazájuknak, hanem idegen országnak tekintsék”. Majd azt a következtetést vonta le ebből, hogy „a magyar kisebbségnek be kell látnia, hogy rossz úton járt a háborúban, és most is rossz úton vezetik a fasiszta elemek”.

1945. november 29-én megalakult a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, és 1946. január 31-én kihirdették az új alkotmányt. Ez az alkotmány a nemzeti kisebbségek számára előírta a politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságot, de sem a területi, sem a nemzetiségi önkormányzatról nem esett szó benne. Ugyanakkor a Szerb Népköztársaság keretében létrehozták a Vajdaság Autonóm Tartományt.

Az ideiglenes nemzetgyűlés már 1945. augusztus 13-án elfogadta a földreformról szóló törvényt, amelynek végrehajtási utasítása szeptember közepén jelent meg. Ennek alapján a földreform céljaira 1 566 000 hektár földet sajátítottak ki, illetőleg koboztak el. A maximális birtokhatárt 30–35, egyes köztársaságokban pedig 25 hektárban szabták meg. Végül is 316 411 parasztcsalád 797 ezer hektár földet kapott. A magyar földigénylők létszámát és arányát azonban inkább csak sejteti, hogy a Vajdaság 110 813 földigénylőjéből 25 599 a szabadkai körzetre esett. Ugyanakkor a magyar nemzetiségű földigénylők korlátozott lehetőségeire utal, hogy a földhözjuttatottak között 65 749 telepescsalád volt, amelyeket főleg a Vajdaságban helyeztek el.

Az 1945 nyarán megalakult Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség foglalkozott a kulturális egyesületek munkájával, a könyvkiadással és terjesztéssel, az irodalmi élet szervezésével, valamint a szabadkai Magyar Színház irányításával. Az 1945/1946. tanévben közel 35 ezer magyar nemzetiségű tanuló járt elemi iskolába, ez 9 ezerrel több volt, mint 1939-ben. A 4 főgimnáziumban és a 6 algimnáziumban több mint 6 ezer tanuló tanult, vagyis többszöröse az 1939. évinek, amikor egyedül a szabadkai magyar főgimnázium és a zentai algimnázium létezett. 1945-ben megnyílt az első magyar tanítóképző is.

Az 1945. január 20-i magyar fegyverszüneti megállapodás – az első bécsi döntés érvénytelenítésével – gyakorlatilag visszaállította az 1937. december 31-i államhatárt Magyarország és Csehszlovákia között. De ennek a döntésnek a következményeit nem érezte azonnal az érintett magyar nemzetiségű lakosság, mivel a front „átvonulása során” nem a csehszlovák vagy a szlovák, hanem a szovjet hadsereggel találkozott, került kapcsolatba. A szlovák hatóságok megjelenéséig sehol nem került sor súlyosabb – és különösen nem véres – összeütközésre magyarok és szlovákok között. Ezért a felvidéki magyarság zöme kezdetben hitte is meg nem is a jövőjével kapcsolatosan elhangzó riasztó híreket.

A Szlovák Nemzeti Tanács „kész helyzetet” igyekezett teremteni a magyar nemzetiségű lakosság kérdésében. 1945 elején 20 ezer magyar férfit és nőt deportáltak a Felvidékről a Szovjetunióba a szlovák hatóságok közreműködésével. 1945. február 27-én elrendelték a magyarok 50 hektárnál nagyobb földbirtokainak kisajátítását. Ez az intézkedés összhangban volt a Szlovákia Kommunista Pártja hasonló időpontban ülésező konferenciájának követelésével, ahol nyíltan „új honfoglalásra” szólították fel a szlovákságot: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területekről és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.”

A csehszlovák kormány az 1945. április 5-i kassai programjában fogalmazta meg először átfogóan mind Magyarországgal, mind pedig a szlovákiai magyarsággal szemben követendő politikáját. „Magyarországhoz való viszonyunkban a kormány – szögezte le a kassai program – teljesen kihasználja a fegyverszüneti helyzetet, amely, hála a Szovjetunió segítségének, oly jelentős előnyöket biztosított Csehszlovákiának.” A csehszlovák fél valóban mindent elkövetett, ami rajta múlott, annak érdekében, hogy a fegyverszüneti megállapodás Magyarországra nézve minél súlyosabb legyen. Zdenek Fierlinger követ többek között kérte a Csehszlovákia és Magyarország között beállt hadiállapot időpontjaként 1938. október 7. vagy november 2. elismerését, az első bécsi döntés érvénytelenítését, Magyarország és a Tiso-féle szlovák állam közti egyezmények hatálytalanítását, valamint a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének elfogadását, illetőleg az előbbiek felvételét a fegyverszüneti megállapodás szövegébe. A szövetséges nagyhatalmak általában méltányolták a csehszlovák igényeket. Egyedül a kitelepítési kérelmet utasították el, ugyanakkor tényként ismerték el a – Csehszlovákia által formálisan ugyan soha be nem jelentett – hadüzenetet és a hadiállapotot.

A kassai kormányprogram VIII. fejezete érintette a legérzékenyebben a magyar nemzetiségű lakosságot, amely vitathatatlanul a kollektív felelősség elvének a jegyében született. A végrehajtás szempontjából az 1945. augusztus 2-án elfogadott 33. sz. köztársasági elnöki dekrétum volt a legjelentősebb lépés, amely a szlovákiai magyarok túlnyomó többségét megfosztotta csehszlovák állampolgárságától. Ez a dekrétum volt hivatva „igazolni” a korábbi és a későbbi diszkriminatív rendeleteket és intézkedéseket, s ezek eredményeként a szlovákiai magyarság politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális téren egyaránt teljesen jogfosztott lett. (Ettől kezdve elesett természetesen az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint azoktól a szociális juttatásoktól is, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart.)

1945. október 1-jén hatályba lépett a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a férfiakat 16–55, a nőket pedig 18–45 éves korig közmunkára lehetett kirendelni, a lakóhelyüktől távol eső vidékekre is. De ezt a dekrétumot már megelőzte a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. májusi rendelkezése, amely szerint a „politikai felfogásbeli különbség miatt elítélteket” kényszermunka-táborban lehetett őrizni. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. augusztusi rendelete alapján már több kényszermunka-tábort állítottak fel Szlovákiában, sok ezer magyar befogadására.

1945. április–május folyamán a Szlovák Nemzeti Tanács elbocsátotta állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd nem sokkal később a magánalkalmazottak menesztése következett. A magyarok tulajdonában levő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve, nemzeti gondnokság alá kerültek. Az államigazgatási funkciókat a magyar nemzetiség által lakott helységekben változatlanul a közigazgatási bizottságok, illetőleg a közigazgatási megbízottak látták el.

A városokban, különösen pedig Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Az érintettek rendszerint 50 kg-os csomagot vihettek magukkal, a többi ingóságukat viszont kötelesek voltak a lakásukban hagyni. A fentebbi intézkedések következményeként jelentősen megváltozott egyik-másik szlovákiai város etnikai összetétele. A változásokat jól szemlélteti a magyarok arányszámának alakulása Pozsonyban és Kassán. Pozsonyban – hivatalos népszámlálási adatok szerint – 1910-ben 35,9%, 1930-ban 15,8%, 1941-ben 11,6% és 1970-ben 5,2% volt a magyarok arányszáma; ugyanezekben az években Kassán így alakult a magyarok arányszáma: 66,5%, 14,3%, 75,6%, 3,9%. A városokban és a vegyes lakosságú településeken a magyar nemzetiségű lakosság – családi otthonain kívül – már sehol nem beszélhetett szabadon az anyanyelvén, hacsak nem akarta magát kitenni különböző sértéseknek és atrocitásoknak. Pozsonyban a város vezető köreiben 1945 tavaszán még az is felmerült – a sajtó tájékoztatása szerint –, hogy a magyarok számára elrendelik az „M” betű kötelező viselését.

1945 tavaszán a csehszlovák hatóságok megkezdték a magyar nemzetiségű lakosság kiutasítását a köztársaság területéről. Ebbe a kategóriába mindenekelőtt azok tartoztak, akik 1938. november 2. után az anyaországból települtek a Felvidékre, és most legfeljebb 20–50 kg-os csomagot engedélyeztek számukra. Ennél is rosszabb helyzetbe kerültek az őslakos menekültek, zömmel értelmiségiek és baloldali személyek, mivel nekik legtöbbször még ilyen lehetőségük sem volt.

A kassai kormányprogram nemzeti földalap létesítését írta elő. Ennek céljaira igénybe tervezte venni – kártérítés nélkül – többek között a „bármilyen állampolgársággal rendelkező” magyar nagybirtokosok földjeit. 1945. június 21-én törvény szentesítette a kassai kormányprogram idevonatkozó követeléseit. A földreform végrehajtása során 1,7 millió hektár földet osztottak ki mintegy 170 ezer cseh, szlovák és más szláv család részére. A földreformot elsősorban a Szudéta-vidéken és a határok mentén telepítésekre használták fel.

A kultúra terén a kormányprogram a következőket ígérte: „Felülvizsgáljuk a német és magyar kultúrához való viszonyunkat azzal, hogy minden területen leleplezzük az e kultúrákban rejlő reakciós elemeket. Művelődési politikánkban, a szlávságnak a nemzetközi politikában és a mi csehszlovák politikánkban elért új jelentőségével összhangban megerősítjük a szláv tájékozódást.” Ennek szellemében 1945 őszén a magyar tannyelvű alsó- és középfokú iskolák egyáltalán nem nyíltak meg a tanulóifjúság számára. A magyar nemzetiségű gyermekek éveken keresztül nem részesülhettek anyanyelvi oktatásban. Sőt, jelentős részük hosszú ideig semmilyen iskolában, még szlovákban sem tanulhatott. Más kulturális intézményben (színház, mozi, múzeum, könyvtár stb.) magyar szó ugyancsak nem hangozhatott el, s persze magyar nyelvű sajtó és könyvek sem jelentek meg.

A román király 1944. augusztus 23-án a Németországgal történt szakítás alkalmából kiáltvánnyal fordult az ország lakosságához és bejelentette: „Vége a diktatúrának és vele együtt minden elnyomásnak. Az új kormány új kor kezdetét jelenti, melyben minden állampolgárnak a jog és szabadság biztosított...” Ezután arra szólította fel a hadsereget, hogy szabadítsa fel Erdély földjét az idegen megszállók alól.

1944 őszén az Észak-Erdélybe bevonuló román közigazgatás és csendőrség a „régi rend” szellemében lépett fel a magyar nemzetiségű lakossággal szemben. Az 1944. szeptember 12-i román fegyverszüneti megállapodás antifasiszta előírásait is arra használták fel, hogy lényegében háborús bűnösként kezeljék a magyarságot. Ezrével gyűjtötték össze azokat a dél-erdélyi magyar férfiakat, akik a háborús és munkaszolgálat elől Észak-Erdélybe menekültek. Hasonló sors várt a magyar hadseregben harcolni már nem akaró és az erdélyi otthonaikba visszatért férfiakra is. Egyedül a foksányi táborban 35 ezer embert tartottak fogva hadifogolyként. Emellett Brad, Craiova, Dealul, Manascirea, Tirgu-Jiu, valamint Brassó, Hidvég, Földvár, Királyhegy stb. internáló- és munkatáboraiban több tízezer magyart őriztek.

1944. szeptember végétől–október elejétől az ún. Maniu-gárdák is megjelentek Észak-Erdélyben. A portyázó gárdák útközben raboltak, fosztogattak és gyújtogattak. Asszonyokat és lányokat becstelenítettek meg, egész családokat irtottak ki. Működésük fő színtere Csík, Háromszék és Maros–Torda megye volt, de eljutottak – Kolozsváron át – egészen Nagykárolyig.

A romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság – elnökének javaslatára – 1944. november 12-én arra az elhatározásra jutott, hogy a román közigazgatásnak és a fegyveres erőknek el kell hagyniuk Észak-Erdélyt. November 14-én a szovjet hadsereg hozzálátott a döntés végrehajtásához. A romániai szovjet politikai és katonai szervek a fentebbi elhatározásukkal elsősorban – és közvetlenül – a harcoló csapataik, a front „hátországát” igyekeztek biztosítani. A magyarokból és románokból szerveződött észak-erdélyi közigazgatás, a szovjet hadsereg támogatását élvezve, valóban sikeresen működött. Az észak-erdélyi magyarság most úgy érezte, hogy eljött számára az igazi szabadság. Észak-Erdélyben úgyszólván minden tekintetben kibontakozott az újjáépítés, mégpedig a magyar és a román együttműködés jegyében.

Észak-Erdély „önállósága” azonban nem tartott sokáig. Kiderült, hogy a szovjet kormány az 1944. novemberi lépését valójában taktikai megoldásnak szánta a román belpolitika befolyásolása céljából. Az Országos Demokrata Arcvonal – amelyben már nem vett részt a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt –, valamint a szovjet kormány nyomására Mihály király 1945. március 6-án Petru Grozát bízta meg kormányalakítással. Két nappal később az új miniszterelnök táviratban kérte a szovjet kormány hozzájárulását Észak-Erdélynek a román állam keretébe történő újbóli „beillesztéséhez”. J. V. Sztálin már másnap, március 9-én kedvező választ adott a román miniszterelnök kérésére.

Észak-Erdélynek Romániával való újbóli „egyesülését” az 1945. március 13-i kolozsvári, illetőleg a bukaresti ünnepségen pecsételték meg, ahol Groza az erdélyi népek egyenjogúságát hangsúlyozta beszédében. A miniszterelnök 1945 májusában a romániai Magyar Népi Szövetség (MNSZ) első kongresszusán elhangzott beszédében szintén a román–magyar együttélés és barátság jelentőségét méltatta. Az Erdéllyel kapcsolatos „grozai koncepció” lényegét így fogalmazta meg: „Ha mi megszüntetjük Románia és Magyarország között a vámhatárt, hogy áruink, munkánk termékei szabadon cserélődjenek a két ország között, ha mi beszüntetjük az útlevélkényszert, csupán bizonyos határátkelési igazolvánnyal könnyítve meg a közlekedést, ha testvér a testvért és szülő a gyermekét látni akarván, szabadon utazhatik, akkor, testvéreim, nincs okunk rá, hogy lelkünk mélyén valahol még más vágyakat is támasszunk”.

A Groza-kormány hivatalba lépése után valóban tett lépéseket a román–magyar megbékélés és együttműködés, a magyar nemzetiségű lakosság helyzetének javítása érdekében. Észak-Erdélyben jórészt érvényesült a nemzetiség szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadsága. Az erdélyi magyar demokraták számottevő szerepet töltöttek be a politikai közéletben. A nemzetiségi kultúra, ezen belül az oktatásügy terén komoly fejlődés következett be. Más vonatkozásokban azonban már korántsem alakult ilyen kedvezően a magyar nemzetiség helyzete.

1945. július 23-án a Groza-kormány kibocsátotta katonai közkegyelmi rendeletét, amely a magyar nemzetiségű hadkötelesekre is vonatkozott. De azt, hogy milyen lassan és vontatottan haladt előre a különböző táborok feloszlatása és az elhurcolt erdélyi magyarok hazaengedése, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke 1946. március 19-i táviratában is újabb törvénytelenségekre hívta fel a miniszterelnök figyelmét.

A magyar nemzetiség talán legfájóbb sérelme az állampolgársággal volt kapcsolatos. Az 1945. április 2-i 261. sz. törvény értelmében nem lehetett román állampolgár az, aki Észak-Erdély katonai kiürítésekor elhagyta lakóhelyét, függetlenül attól, hogy az illető önkéntesen vagy kényszerűségből távozott el. Hasonló volt a sorsuk azoknak is, akik 1940. augusztus 30. után állítólag optálás útján szereztek idegen állampolgárságot, holott ilyen egyezmény nem jött létre, és a Dél-Erdélyből érkezett magyarok megőrizték román állampolgárságukat. Az előbbiekre vonatkozó előírás 200–300 ezer észak-erdélyi lakost, az utóbbi pedig mintegy 100 ezer Délről Észak-Erdélybe költözött vagy menekült magyart érintett.

Az 1945. február 9-én kelt 91. sz. törvény intézkedett az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézet (CASBI) létrehozásáról. Ennek következményeként mind a magyar állampolgárok, mind a magyar érdekeltségű vállalatok ingó és ingatlan vagyona az Intézet „kezelésébe” került. A törvény előírásait súlyosbító végrehajtási utasítás 1945. április 25-én jelent meg. Ebben megalkották a „vélelmezett ellenség” kategóriáját. Idesorolták az észak-erdélyi menekülteket és azokat a dél-erdélyi magyar nemzetiségű román állampolgárokat is, akik 1944. szeptember 12-én Magyarországon vagy a még akkor magyar fennhatóságú észak-erdélyi részeken tartózkodtak. A „vélelmezett ellenség” indokával mintegy 30 ezer magyar nemzetiségű román állampolgárt fosztottak meg a vagyonától. Ugyanakkor a „hontalanok” vagyonának sorsáról egyáltalán nincsen elérhető adatunk.

1945. március 23-án jelent meg a 187. sz. törvény, amely a földreform végrehajtásáról intézkedett. Ennek alapján kisajátították az 50 hektár feletti földesúri birtokokat, kivéve a királyi család és a görögkeleti egyház birtokait. A törvény értelmében felszerelésükkel egyetemben elkobzandók mindazoknak a földbirtokai, akik Romániával hadiállapotban levő országba távoztak, illetőleg 1944. augusztus 23. után külföldre menekültek. A végrehajtási utasítás tovább szigorított. Így kollaboránsnak számított, és birtoka kisajátítás alá esett annak is, aki a német vagy a magyar hadsereggel eltávozott. Ezt azokkal a magyarokkal szemben is érvényesítették, akik kényszerből távoztak el, de már időközben visszatértek a lakóhelyükre. Hasonlóan kollaborációra hivatkozva fosztották meg a székely határőrség azon tagjait is a földjeiktől, akik rendes katonai behívó alapján teljesítettek szolgálatot.

A földreform során Romániában 1,4 millió hektár földet osztottak ki közel 230 ezer parasztcsalád számára. A végrehajtás azonban az előírásoknál is hátrányosabban érintette a magyarságot. Egyes helyeken ugyanis háborús bűnösnek minősítettek – és ingatlanaiktól megfosztottak – olyanokat is, akik ellen ilyen címen egyáltalán nem indult bűnvádi eljárás. Másutt a menekülteket olyan módon kezelték, mint akiknek külföldön állandó lakóhelyük van. A vegyes lakosságú településeken azonban többnyire akkor is hátrányos helyzetbe került a magyarság, ha semmiféle jogszabályra vagy utasításra nem lehetett hivatkozni.

Észak-Erdélyben a magyar iskolahálózatot – alsótól a felsőfokúig – alapjában véve sikerült megőrizni. Dél-Erdélyben több új elemi iskola és egy középiskola nyílt meg. Az 1944. november 14. után Észak-Erdélyben létrehozott magyar tanügyigazgatási szervek általában a helyükön maradtak. 1945. június 1-jei hatállyal törvény született a magyar előadási nyelvű Állami Tudományegyetem kolozsvári létrehozásáról. Októbertől a kolozsvári Magyar Színház állami státusba került, 1946 februárjában pedig Marosvásárhelyen létesült magyar nyelvű állami színház.

A pozitív képet azonban a közoktatás területén is beárnyékolták azok a negatív tendenciák és jelenségek, amelyek egyidejűleg szintén jelen voltak. Az I. Ferdinánd Királyi Tudományegyetem, valamint a román tanítási nyelvű elemi és középiskolák 1945 júniusa után általában visszatértek régi „állomáshelyükre”, s elfoglalták az 1920–1930-as években megszerzett épületeiket. Ennek egyenes következményeként a legtöbb magyar állami iskola, mindenekelőtt a középiskolák kénytelenek voltak újból átadni a helyüket. Ezután a magyar tanítási nyelvű állami iskolák döntően a magyar felekezeti iskolákban voltak kénytelenek meghúzódni. Külön problémát jelentett a magyar egyetem elhelyezése, amelynek orvosi fakultását nem is lehetett Kolozsvárott felállítani, hanem Marosvásárhelyen jelölték ki a helyét, ahol a román hatóságok nem kis huzavona után a régi hadapródiskolát bocsátották a rendelkezésére.

Szovjetunió

Sajátosan alakult Kárpátalja sorsa a második világháború időszakában. Az 1938. november 2-i bécsi döntés értelmében Kárpátaljának az Ungvár, Munkács, Beregszász vonaltól délre eső részét visszacsatolták Magyarországhoz, s amikor 1939. március 16-án a magyar honvédség bevonult Kárpátalja többi részére, létrejött a magyar–lengyel határ. 1944 szeptemberében–októberében, amikor a szovjet hadsereg az egész területet felszabadította a német megszállás alól, fel sem merült, hogy Kárpátalja bármely területe Magyarország része maradjon. Jóllehet a háború előtti határok visszaállítása esetén Kárpátalja csehszlovák fennhatóság alá került volna, a szovjetek, hadseregük jelenlétének körülményei között, olyan helyzetet teremtettek, hogy „alulról” jövő kezdeményezések követeljék Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolását. Ennek adott hangot pl. az 1944. november 19-én Munkácson tartott pártkonferencia. Az események az 1945. június 29-i szovjet–csehszlovák szerződésbe torkollottak, amely formálisan is kimondta Kárpátalja átadását a Szovjetuniónak.

Körülbelül az idő tájt, amikor délebbre, Észak-Erdélyben megkezdték kegyetlenkedéseiket a Maniu-gárdák, Kárpátalján a szovjet hadsereg tagjai hozzáfogtak a német és a magyar férfiak összegyűjtéséhez. Sorsuk talán még a többi, Magyarországgal szomszédos állam magyar nemzetiségének sorsánál is sanyarúbban alakult. Az elhurcoltak számáról nincsenek megbízható adatok. Valószínűsíthető, hogy 40–60 ezer 18 és 50 év közötti magyart, nagy többségükben férfiakat hurcoltak el a Szovjetunió különböző hadifogoly- és munkatáboraiba. Ez a szám a kárpátaljai magyarság jelentős részét tette ki. Az összefogdosottak között válogatás nélkül voltak katonák és civilek. Sokan elpusztultak közülük, egyeseket, amikor kiszabadultak, évtizedekig nem engedték visszaköltözni szülőföldjükre. Így Kárpátalján a magyar lakosság ilyen létszámbeli vesztesége nagyobb volt, mint a háborús cselekmények okozta vérveszteség. Nem szólva arról, hogy az életben és helyben maradottak életminősége is katasztrofálisan rossz volt.

III. TERÜLETI IGÉNYEK, LAKOSSÁGCSERE

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások eredményeként Tildy Zoltán alakított koalíciós kormányt. A miniszterelnök a kormányprogram külpolitikai fejezetében Magyarország és Jugoszlávia kapcsolatát „jószomszédinak” értékelte, és külön is méltatta a jugoszláv kormány nemzetiségi politikáját. Nagy Ferenc volt miniszterelnök az emigrációban megjelent könyvében évekkel később szintén elismerte, hogy „a német visszavonulást követő magyarok közötti mészárlás után a legkevesebb panasz a jugoszláv uralom alatt élő társainktól jött”. Tildy a magyar–román kapcsolatokat hasonlóan „fejlődőképesnek” minősítette. A miniszterelnök a szomszédos országokat illetően – Ausztriát is beleértve – a magyar–csehszlovák viszonyt látta a legproblematikusabbnak. „A demokratikus Magyarország jószomszédi viszonyt igyekszik teremteni a Csehszlovák Köztársasággal is. Be kell vallanunk – állapította meg Tildy –, hogy ez az igyekezetünk eddig nem járt eredménnyel, mert a jószomszédi viszonyt a Szlovákiában végbemenő és az ottani magyarságot súlyosan érintő események miatt kellőképpen kialakítani nem tudtuk.” A miniszterelnök a fentiekkel összefüggésben is a kormány külpolitikájának „legfőbb feladatául” az elkövetkező békekonferenciára való felkészülést tekintette.

Csehszlovákia

Csehszlovákia a szláv nemzeti állam megteremtésének indokával a szlovákiai magyarságtól – a németekhez hasonlóan – teljes egészében meg akart szabadulni, amit részben „népcserével”, részben pedig egyoldalú kitelepítéssel kívánt volna megoldani. A szövetséges nagyhatalmak érdektelensége folytán kiszolgáltatott helyzetbe került Magyarország 1946. február 27-én lakosságcsere-egyezményt kötött északi szomszédjával. Ennek alapján Csehszlovákia jogot szerzett arra, hogy a Magyarországról önkéntesen áttelepülő szlovákokéval egyenlő számú magyar nemzetiségű lakost távolítson el, pontosabban jelöljön ki kitelepítésre a köztársaságból. Az érintettek a csehszlovák jogszabályok értelmében elveszítették állampolgárságukat. Ezen túlmenően a csehszlovák kormány kitelepíthetett még – a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 5-i rendeletének 1–4. és 5. -a alá eső – háborús bűnösnek minősített személyeket is. Ezeket Magyarország köteles volt egyoldalúan befogadni.

A lakosságcsere-egyezmény végrehajtása körüli viták a következő hónapokban, sőt években is mérgezték a két szomszédos ország viszonyát, amit még az is súlyosbított, hogy Csehszlovákia változatlanul ragaszkodott a magyar nemzetiség kitelepítéséhez, sőt területi igénnyel is fellépett Magyarországgal szemben.

A szlovák hatóságok – a belügyi meghatalmazott 1946. június 17-i rendelete alapján – megkezdték a magyar nemzetiség körében az ún. reszlovakizációt, vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampányukat a „hajdani magyarosítás ellensúlyozására”. A kampány során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, de ha nem, el kell hagyniuk otthonaikat, kiutasítják őket Csehszlovákiából. A létfeltételeikben erősen megingatott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak és üldözésnek kitett emberek – különösen azok után, hogy segítséget sehonnan sem kaphattak és nem is remélhettek – nagy számban eleget tettek a hatóságok kívánságainak, s mintegy 400 ezer magyar, a szlovákiai magyarság mintegy 2/3-a szlováknak nyilvánította magát.

Csehszlovákiában 1946. május 26-án tartották meg az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat. A 28/1946. sz. választójogi törvény azonban még azoknak a magyaroknak és németeknek sem tette lehetővé szavazati joguk gyakorlását, akik nem veszítették el csehszlovák állampolgárságukat. Az új kormány elnöke, Klement Gottwald programbeszédében megerősítette a korábbi csehszlovák „nemzeti” politikát. „Az új kormány nyíltan kimondja – mutatott rá a csehszlovák miniszterelnök –, hogy köztársaságunk a csehek és szlovákok nemzeti állama. A németek és magyarok kitelepítését, határvidékünk elcsehesítését és elszlovákosítását betetőzi az az alkotmányjogi biztosíték, hogy a jövőben a köz- és államügyekről csak a cseh és szlovák nemzet fog dönteni; más szláv nemzetek tagjainak polgári jogait tiszteletben fogjuk tartani.”

Románia

A Külügyminiszterek Tanácsa 1945. december 15–27-i moszkvai értekezletének döntése alapján a Groza-kormánynak – az USA és Nagy-Britannia részéről történő diplomáciai elismerés fejében – ki kellett egészítenie magát a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt egy-egy képviselőjével, illetőleg a koalíción kívüli „demokratikus csoportok” két tagjával. Ezzel Magyarország tulajdonképpen elveszítette azt az előnyét, amivel eddig Romániával szemben elvileg rendelkezett a békekötés szem- pontjából.

Mind magyar, mind román részről változatlanul elhangzottak nyilatkozatok a jószomszédságról, s ezeknek kétségtelenül volt is alapjuk. Ezzel egyidejűleg rendkívül nehezen sikerült csak előrelépni a magyar nemzetiség helyzetét eddig is hátrányosan befolyásoló ügyekben. Sőt, 1946 folyamán további problémák is jelentkeztek.

A háborút több mint 1200 magyar szövetkezet vészelte át Romániában. Ezek a szövetkezetek két központban tömörültek: a kolozsvári „Szövetség”-ben és a marosvásárhelyi „Kaláká”-ban. Az előbbihez a hitel-, tej- és általában a gazdasági szövetkezetek, az utóbbihoz viszont a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek tartoztak. A központoknak jelentős vaj- és sajt-, keményítő-, konzerv- és fafeldolgozó üzemei és gyárai voltak, amelyek több milliárd lej értéket képviseltek. A magyarság szövetkezetei azonban a második világháború után is valójában a létükért küzdöttek. Elsősorban a vegyes lakosságú községekben, nemegyszer a pópák kezdeményezésére és közreműködésével, erőszakosan feloszlatták a magyar szövetkezetet, és javait az újonnan alakult román szövetkezet vette a birtokába. A magyar szövetkezetek felszámolásának másik módja az volt, hogy amennyiben valamelyik megyében sikerült 15 román szövetkezetet alakítani, akkor nyomban létrehozták a román Nemzeti Szövetkezeti Intézet (INCOOP) federáléját és felszámolták a magyar szövetkezeteket. 1946 tavaszán–nyarán viszont már országosan is felmerült a magyar és a román szövetkezetek „egyesülése”, annak ellenére, hogy az 1946. áprilisi magyar szövetkezeti kongresszus Marosvásárhelyen a beolvasztás ellen foglalt állást.

1946 nyarán bonyolították le a román kereskedelmi és iparkamarák, valamint az észak-erdélyi iparosok és kereskedők múltjának felülvizsgálását. Ennek alapján mintegy 4 ezer magyar nemzetiségű iparos és kereskedő iparengedélyét semmisítették meg, vagyis nem csupán az üzlethelyiségüktől, illetőleg a műhelyüktől fosztották meg őket, hanem egyáltalán a kenyérkereseti lehetőségüktől is. Mégpedig arra való hivatkozással, hogy a Baross Szövetségnek tagjai voltak (ezt számukra egyébként kötelezővé tették), vagy 1940. augusztus 30. után magyar állami kölcsönnel nyitották meg üzleteiket és műhelyeiket.

A román miniszterelnök bizalmas tárgyalásokon már 1945. november 1-jén kifejezésre juttatta, hogy ha a magyar kormány netán „határkiigazítási” igényekkel lépne fel, akkor valószínűleg Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia is igényeket támasztana magyar területekre. 1946. január 15-én Petru Groza azt üzente Tildy Zoltán miniszterelnöknek, hogy ne hagyja magát a „reakció által” befolyásolni és ne hagyja ezek által újból felvetni Erdély kérdését, mert abból katasztrófa származhat. Ezt a véleményét Groza 1946. március 16-án Bukarestben egy magyar diplomatával is közölte.

IV. BÉKEKONFERENCIA ELŐTT ÉS UTÁN

A magyar kormány, mielőtt békecéljait megfogalmazta volna, a szovjet vezetőkkel konzultált. A Nagy Ferenc miniszterelnök által vezetett kormányküldöttség 1946. április közepén több ízben találkozott Molotov külügyminiszterrel és munkatársaival, és két alkalommal J. V. Sztálin is fogadta Nagy Ferencet és társait. Sztálin elismerte, hogy a román fegyverszüneti megállapodás, amely úgy rendelkezett, hogy Erdély vagy nagyobbik része Romániához tartozik, jogalapot nyújt a magyar területi igény előterjesztésére, amit különben a szovjet kormány nem támogatott. Molotov arról győzte meg Nagy Ferencet, hogy még a békekonferencia előtt kezdeményezzék a magyar–román kétoldalú tárgyalásokat. Ugyanakkor Dekanozov külügyminiszter-helyettes biztosította Iorgu Iordan moszkvai román követet, hogy a szovjet kormány bármilyen módosítás ellen védelmezni fogja Románia – Magyarországgal közös – trianoni határait. Ennek az információnak a birtokában a román kormány még április 15-én utasította londoni képviselőjét, hogy jegyzékben kérje a külügyminiszter-helyettesi értekezlettől az 1937. december 31-i magyar–román határ megerősítését, valamint Románia Magyarországgal szembeni jóvátételi igényének elfogadását.

A magyar kormány a kétoldalú magyar–román tárgyalások kudarca után konkretizálta békecéljait, és erről 1946. április 29–30-án tájékoztatta a szövetséges nagyhatalmak budapesti képviselőit. Már korábban tisztázódott a kormánykoalíción belül, hogy Magyarország egyedül Romániát illetően terjeszt elő területmódosítási kérelmet, közelebbről a Trianonban Romániának ítélt és a történelmi Erdélyen kívüli 47 ezer km 2 -nyi területből mindössze 22 ezer km 2 -nek kéri a visszacsatolását. Ez a rész 20%-a volt a trianoni szerződésben Romániának juttatott 104 ezer km 2 területnek. A magyar kormány kész volt elfogadni olyan megoldást is, hogy a Romániához csatolt területen népszavazást tartanak, nemzetközi ellenőrzés mellett. Ezután a lakosság szavazatának a megoszlása alapján állapítják meg a két állam részesedését.

A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-én az 1937. december 31-i magyar–román határ visszaállításában állapodott meg. E döntés ismeretében a román sovinizmus, amelynek elsőrangú célpontja mindig is a magyar nemzetiség volt, újra fellángolt, szabad folyást engedett gyűlöletének. A május 10-i kolozsvári gyűlésen, amelyet a Román Királyság kikiáltásának évfordulójára rendeztek, heves magyarellenes tüntetés robbant ki, és többeket súlyosan bántalmaztak. Ezt követően Erdély-szerte magyarellenes terrorhullám vonult végig.

1946. május 7-én az is kiderült, hogy reális a veszélye annak: Magyarország nemhogy területet kapna vissza, hanem további veszteségek érhetik. A csehszlovák sajtó 1945 derekától – időről időre visszatérően – nyíltan foglalkozott azzal, hogy milyen követeléseket kellene Magyarországgal szemben támasztani. A Cas a „pozsonyi hídfő” kiszélesítésének követelését állította az első helyre, egészen a Lajta vonaláig, esetleg a Fertő-tóig. Arra való hivatkozással pedig, hogy Burgenlandban jelentős számú délszláv kisebbség él, a lap időszerűnek vélte a Csehszlovákiát és Jugoszláviát összekötő „folyosó” gondolatát is feleleveníteni. Hasonlóan sürgette a Cas Szlovákia „egész déli határvonalán” bejelenteni a területi igényeket, mégpedig elsősorban Sátoraljaújhely, Salgótarján és Balassagyarmat viszonylatában. 1946 első hónapjaiban már nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia hivatalosan is területi igényeket támaszt majd Magyarországgal szemben a békekonferencián. Ezek után aligha kelthetett nagyobb meglepetést, hogy május 7-én a Külügyminiszterek Tanácsa „nyitva hagyta” a magyar–csehszlovák határ pozsonyi szakaszát.

A jugoszláv közvéleményben, sőt olykor még egyik-másik politikai tényező részéről is elhangzottak utalások a két állam „elintézetlen határkérdései”-re vonatkozólag, de ezek igazában inkább csak elszigetelt jelenségek voltak. Tito már 1945 októberében a belgrádi csehszlovák követtel folytatott beszélgetése során elmondta, hogy amennyiben Magyarország nem jelentkezik területi igényekkel, Jugoszlávia nem veti fel a határkérdést és nem folyamodik a magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez sem. Ez az álláspont lényegében eldöntötte a Magyarországgal szembeni jugoszláv magatartást.

A május 7-i állásfoglalás után Nagy Ferenc – mintegy utolsó lehetőségként – megkísérelte megnyerni a nyugati szövetségeseket mindenekelőtt a magyar területi kérelem támogatására. A kormányküldöttség washingtoni–londoni–párizsi útja azonban ebből a szempontból enyhén szólva nem volt igazán sikeres. A látogatás – érthető módon – Romániában váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Az ellenségeskedő kampányt Patrascanu igazságügy-miniszter nyitotta meg 1946. június 9-i kolozsvári beszédével, amelyben arról szónokolt, hogy a Szovjetunió értékes támogatásával elért – és az országra nézve kedvező – döntés ellen csak azok tiltakoznak, akik a nemzeti gyűlölködés magvát akarják újra elhinteni, mint a Nagy Ferenc-kormány, amely a revíziós szellem bélyegét magánviselő kívánságokkal lép elő. A látogatásra az egész román sajtó ellenségesen reagált. De június végén ugyanezek a lapok már nem csekély megnyugvással és „elégtétellel” állapították meg, hogy a magyar kormány- küldöttség nyugati útja nem járt sikerrel.

Párizs, 1946. július

A második világháború 21 győztes államának békekonferenciája 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A szövetséges nagyhatalmak külügyminiszterei előzetesen abban állapodtak meg, hogy a konferencia nem hozhat kötelező döntéseket a békeszerződésekre vonatkozólag, hanem csupán ajánlásokat fogadhat el. A magyar külügyminiszter 1946. augusztus 14-én ismertette a békeszerződés-tervezettel kapcsolatos magyar álláspontot a békekonferencia plénumán. Gyöngyösi János nyilatkozatában a Romániával szembeni magyar területi igény támogatását, míg Csehszlovákiával kapcsolatosan a „pozsonyi hídfő” kibővítésére és a 200 ezer magyar nemzetiségű lakos egyoldalú kitelepítésére vonatkozó javaslat elutasítását kérte.

A bizottságokban és az albizottságokban zajló viták során ismételten nyilvánvalóvá vált, hogy a békekonferencia valóban csak arra hivatott, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának korábbi döntéseit szentesítse. A magyar, illetőleg a román területi és politikai bizottság szeptember 5-i együttes ülésén – Ausztrália és a Dél-Afrikai Köztársaság tartózkodása mellett – visszaállították az 1937. december 31-i magyar–román határt. Szeptember 26-án pedig megegyezés történt arra vonatkozólag, hogy a Csehszlovákia által igényelt öt településsel (Bezenye, Rajka, Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár) szemben az utóbbi hármat szakítják le Magyarországról. Ezt azok (Ausztrália és Kanada) is megszavazták, akiknek különben némi fenntartásaik voltak a csehszlovák javaslattal szemben. Nem így alakult a 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítésre irányuló csehszlovák javaslat sorsa. Miután a brit és más nyugati képviselők „sugalmazására” sem volt hajlandó Csehszlovákia a kitelepítést esetleg területmódosítással összekötni, az USA képviselőjének nemleges állásfoglalása után október 6-án úgy döntöttek a magyar területi és politikai bizottságban, hogy kétoldalú tárgyalásokat javasolnak Csehszlovákia és Magyarország részére, és ha ezek nem vezetnek eredményre, Csehszlovákiának joga lesz ebben a kérdésben 6 hónap múlva a Külügyminiszterek Tanácsához fordulni. A csehszlovák indítvány sorsánál azt sem szabad persze figyelmen kívül hagyni, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa nem vette fel azt a magyar békeszerződés tervezetbe. A békekonferencia plénuma 1946. október 12-én jóváhagyta a bizottsági döntéseket.

A magyar békedelegáció jóformán csak a fentebbieket könyvelhette el sikerként, és legfeljebb még azt, hogy öt község helyett „csupán” hármat csatoltak Csehszlovákiához. A magyar békedelegáció egyetlen területmódosítási kérelmének sem akadt a győztesek körében érdemi pártfogója. Ez minden bizonnyal elsősorban azzal magyarázható, hogy a nyugati szövetségesek 1946 tavaszán–nyarán már korántsem ragaszkodtak a Külügyminiszterek Tanácsa londoni értekezletén elhangzott véleményükhöz, közelebbről ahhoz, hogy Magyarországot nem lenne helyes a trianoni magyar–román határ visszaállításával büntetni. London óta a brit magatartás egyre nagyobb megértést látszott tanúsítani Romániával szemben, mivel így vélte elérhetőnek a Szovjetunió romániai befolyásának mérséklését. A brit politikában bekövetkezett eme változás azonban érezhetően gyengítette az USA ragaszkodását is eredeti álláspontjához ebben a kérdésben. De ennél nem kisebb jelentőségű volt a szövetséges nagyhatalmaknak az a közös érdeke, hogy ezt a „csonka” békekonferenciát ne juttassák teljesen zsákutcába.

A Szovjetunió körül tömörült „szláv tömb” mindig egyöntetűen lépett fel a magyar javaslatokkal, pontosabban kérelmekkel szemben. Így a 200 ezer magyar nemzetiségű lakos kitelepítésére vonatkozó csehszlovák indítványt – a Magyarországgal szemben talán még a legtöbb önmérsékletet tanúsító – Jugoszlávia is megszavazta. De a jugoszláv bizottsági tag nyomban azt is leszögezte, hogy kormánya nem tervezi a magyar nemzetiség kitelepítését, hanem önkéntes és kölcsönös lakosságcserére törekszik. Ebben a szellemben kezdődtek kétoldalú tárgyalások egy jugoszláv–magyar lakosságcsere-egyezmény kidolgozása céljából.

A magyar békedelegációt nem volna igazságos és méltányos a számunkra rossz békéért „bűnbaknak” kikiáltani, még akkor sem, ha a koalíciós kormányt kétségtelenül felelősség terheli a béke-előkészítést és a delegáció összeállítását illetően. Hiába álltak kiváló szakértők a háttérben, ha az előtérben szereplők nem tudták hasznosítani tanácsaikat. Az angolul és oroszul nem tudó, sőt a francia nyelvben is „kisegítésre” szoruló, valamint a nemzetközi diplomáciában ismeretlen Gyöngyösi János – előreláthatóan – erkölcsileg is vereségre volt ítélve Jan Masarykkal vagy Gheorghe Tatarascuval szemben.

A békeszerződés megalkotói a legsúlyosabb mulasztást és hibát a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan követték el. Mégpedig azáltal, hogy a kollektív felelősség alkalmazásával az önrendelkezés jogától fosztottak meg nemzeteket, a nemzetiségi kérdés belüggyé történt „degradálásával” pedig a kisebbségeket a többségi nemzetnek szolgáltatták ki.

Aláírás után, 1947

A magyar békeszerződés 1947. február 10-i aláírása után Csehszlovákia változatlanul folytatta barátságtalan politikáját. 1946 őszén a felvidéki magyarok tízezreit szállították erőszakkal Csehországba, ahol az „emberpiacra” terelték őket. Az 1947. április 12-én megkezdődött lakosságcsere jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy végül is több mint 100 ezer magyar hagyja el szülőföldjét. A békekonferencia eredményei nem igazán kedveztek a romániai magyar nemzetiségnek sem. 1946. december 7-én Kurkó Gyárfás előterjesztette a Magyar Népi Szövetség nemzetiségi törvénytervezetét, amit a december 12-én megismételt felszólalása ellenére a román parlament soha sem tűzött napirendre. Rész- vagy látszateredmények természetesen ezután is születtek, de a magyar nemzetiség esélyeit Romániában mégis leginkább az jelképezte, hogy az MNSZ 1948 végén az utolsó kongresszusát tartotta. Jugoszlávia a Tito-féle szövetségi állami koncepció keretében biztosított nemzetiségi jogokkal és a nemzetiségek „híd”-szerepének fokozatos vállalásával a reményt keltő példa erejével hatott ebben a régióban.

Az első magyar követ Belgrádban 1947. február 4-én, Prágában december 23-án és Bukarestben 1948. április 2-án adta át megbízólevelét. A kölcsönös követcsere azonban már nem igazán játszott szerepet a kétoldalú kapcsolatokban, hiszen a Kominform 1947 szeptemberében történt megalakulása után „hivatalosan” is a szovjet külpolitika határozta meg Magyarországnak és szomszédainak mozgásterét és kényszerpályáját.

VITA*

ROMSICS IGNÁC (a tört. tud. doktora, egy. tanár, ELTE BTK): Az 1942–1945 közti Magyarországgal kapcsolatos amerikai béketervekről beszélt.

Három héttel Pearl Harbor után, 1941. december 28-án Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke egy speciális, a Külügyminisztérium kebelén belüli bizottság felállítását hagyta jóvá. A testület neve Advisory Committee on Post-War Foreign Policy, azaz a Háború Utáni Külpolitika Tanácsadó Bizottsága, feladata pedig az amerikai kormány háború utáni békeprogramjának a kidolgozása volt.

A tervezetek három fő kérdéskörre koncentráltak: a kelet-európai államszövetség és Magyarország, Magyarország határai és az etnikai feszültségek kezelésének technikája, s végül a demokrácia meggyökereztetésének kérdése Magyarországon.

1) A kelet-európai államszövetség létrehozásával kapcsolatban a Bizottság tagjait két fő szempont vezérelte: a biztonság és a gazdasági ésszerűség. A biztonsági szempont azt jelentette, hogy a leendő államszövetséget képesnek akarták tudni úgy egy esetleges német vagy orosz, mint egy 1939-et ismétlő német–orosz agresszióval szembeni fellépésre, védekezésre. A másik fő szempont, a gazdasági ésszerűség keresése mögött az a feltételezés húzódott meg, hogy a lehetőségekhez képest nagy kiterjedésű (ha nem is autark) piac nélkül nem lesz lehetséges az egész térségre jellemző krónikus társadalmi feszültségek enyhítése és ennek következtében a demokrácia működőképességének a megalapozása sem.

Az 1942 nyarán kidolgozott tervezetek úgy fogalmaztak, „hogy az unió magában foglalná Közép- és Kelet-Európa minden államát Oroszország és Németország között, kezdve északon Észtországtól nyugaton Ausztriáig és délen Görögországig”. Tekintettel e nagy régión belüli hatalmas történelmi, kulturális és vallási különbségekre a Bizottság a későbbiekben némileg módosította álláspontját. Felmerült, hogy az egységes kelet-európai unió helyett esetleg két vagy három kisebb konföderációt kellene létrehozni: egy balkánit, egy lengyel–baltit és esetleg egy dunait. Mások viszont arra gondoltak, hogy ez a három egység a kelet-európai unión belül is elkülönülhetne bizonyos mértékig.

A tervezett államszövetség létrehozásával kapcsolatban további fontos vitakérdésként merült fel annak pontos jellege és belső szerkezete, azaz a tagállamok önállóságának mértéke és a csúcsszervek illetékességi köre. A bizottsági tagok többsége egyetértett abban, hogy a nemzeti ellentétek és a szorosabb együttműködés hagyományának hiánya miatt a föderáció csak távlati cél lehet; első lépésként a laza, konföderatív jellegű struktúra a reális célkitűzés.

A háború utáni tartós béke legfontosabb biztosítékát Roosevelt elnök és Tanácsadó Bizottsága egyaránt egy olyan nagy, nemzetközi szervezet megalkotásában látták, amely – eltérően a Népszövetségtől – elég erős lesz ahhoz, hogy a status quót – ha akarja – a világ bármely részén jelentkező agresszióval szemben megvédje. Ugyanakkor tudatában voltak annak is, hogy hosszú távon csakis egy olyan status quo védhető eséllyel, amely kiküszöböli azokat a területi igazságtalanságokat, amelyeket az első világháború utáni rendezés kreált vagy konzervált.

2) A Tanácsadó Bizottság tevékenységének ezért igen fontos és jelentős részét képezte a világ területi vitáinak feltérképezése és ajánlások kidolgozása a feszültségek megszüntetésére. A lokalizált és megvizsgált több mint félszáz feszültségzóna közül Európára 34, s ebből Kelet-Európára 24 esett. Az osztrák–magyar határtól eltekintve, amelyet etnikai szempontból igazságosnak és ezért megtartandónak ítéltek, Magyarország mindegyik határszakasza, a szlovák–magyar, a román–magyar és a jugoszláv–magyar a joggal vitatott területek között szerepelt. Ezek mellett mint negyedik magyar vonatkozású feszültségzónát külön problémaként kezelték Kárpátalját.

Többszöri tárgyalás és elég heves viták után 1943 nyarára–őszére végül úgy döntöttek, hogy Magyarország trianoni határait északon, északkeleten, keleten s délen egyaránt módosítani kell Magyarország javára. Módosító javaslataik alapelve az etnikai igazságosságra törekvés, azaz a nyelvhatárok és a politikai határok szinkronba hozatala volt. A szlovák–magyar határ esetében ez minimálisan a Csallóközt, továbbá három közép-szlovákiai és egy kelet-szlovákiai körzetet (7000 km 2 484 ezer fő, amelynek 64%-a magyar), maximálisan pedig majdnem az 1938. évi első bécsi döntéssel visszakapott területsávot (11 ezer km 2 , 864 ezer fő, amelynek 59%-a magyar) jelentette volna. Kárpátalja esetében a maximális variáns 1300 km 2 visszaadását, illetve megtartását tartalmazta. A területsáv 90 ezer főnyi lakosságából az 1930. évi csehszlovák népszámlálás szerint 59%, az 1910. évi magyar népszámlálás szerint pedig 88% tartozott a magyar nemzetiséghez. A minimális megoldás, amelyet maga a Tanácsadó Bizottság is csak jelképesnek nevezett, 325 km 2 visszaadására tett javaslatot a trianoni határhoz képest. E keskeny határ menti sáv 21 ezer főnyi összlakosságából 71, illetve 90% volt magyar – az alapul vett cenzustól függően. Erdély, illetve a román–magyar határ esetében 14 500 km 2 visszaadása, illetve megtartása vált ajánlott megoldássá. E határ menti területsáv lakossága 1930-ban 1,98 millió főt tett ki. Ezek közül – a román népszámlálás szerint – mindössze 36% vallotta magát magyarnak. Magyar–jugoszláv vonatkozásban egy olyan – nagyjából-egészében a Ferenc-csatorna magasságában húzódó – osztóvonalban állapodtak meg, amelytől északra, tehát a Magyarországhoz tartozandó területen 486 ezer fő élt. A terület nagysága 6 ezer km 2 , nemzetiségi megoszlása pedig olyan volt, hogy – az 1921. évi jugoszláv népszámlálás szerint – a magyarsághoz 47%, a délszláv lakossághoz 36%, s végül a németséghez 16% tartozott.

Ahogy a fenti arányszámok is mutatják román–magyar és jugoszláv–magyar vonatkozásban egyáltalán nem lehetett megnyugtató etnikai választóvonalat húzni, s tökéleteset Szlovákiában és Kárpátalján sem. A Tanácsadó Bizottság ezért a határrevíziót az etnikai ellentétek kezelésének csak egyik, de nem kizárólagos eszközének tekintette. A nyelvhatárok és a politikai határok lehetőség szerinti szinkronba hozatala mellett nagy figyelmet szenteltek a lakosságcserének és a kisebbségvédelmi előírások kérdésének is. Úgy gondolták, hogy önkéntes, alapvetően az új határok menti lakosságra korlátozódó, többéves és nemzetközileg ellenőrzött lakosságcsere – feltéve persze, hogy ez a fenti határmódosításokkal párosulna – jugoszláv–magyar, rutén–magyar és szlovák–magyar viszonylatban egyaránt tiszta helyzetet teremthetne, és ezért egyszer és mindenkorra kihúzná a nemzetiségi ellentétek méregfogát. Azoknak a jogairól, akik a határrevízió és a lakosságcsere ellenére mégis idegen uralom alatt maradtak volna – lett légyen szó bármely nemzetiségről –, egy ugyancsak nemzetközileg szankcionált kisebbségvédelmi kódex gondoskodott volna.

A határrevízió, lakosságcsere és kisebbségvédelem együttes alkalmazása a Tanácsadó Bizottság felfogása szerint egyetlen esetben látszott félmegoldásnak, és ezért nem kielégítőnek: Erdély esetében. Ennek egyik oka a térség etnikailag rendkívül kevert jellege, a másik pedig a több mint félmilliós székelység volt. A szakértők feltételezték – valószínűleg helyesen –, hogy a székelyek önként nem fogják elhagyni szülőföldjüket. Erőszakos áttelepítésüket pedig embertelennek, és ezért nem kívánatosnak tartották. A román nacionalizmus virulenciája miatt kételkedtek egy nemzetközileg kikényszerített székely területi autonómia perspektívájában, tartósságában is. A határrevízió, lakosságcsere és a székelyföldi autonómia alternatívájaként ezért ismételten felmerült Erdély függetlenítésének és önálló állammá szervezésének a lehetősége. Az olyan kis, de kohézív nemzeti vagy területi egységek létrejöttétől, mint amilyen Erdély is lehetett volna, a Bizottság a régió más övezeteiben sem zárkózott el. Így például egészen 1944 végéig több délszláv állammal számoltak, és fontolgatták az önálló Szlovákia és az önálló Ruténia lehetőségét is. Mindig hozzátették azonban ehhez azt, hogy a kis kohézív egységek csakis a tervezett államszövetségen, illetve annak egyik alrendszerén belül valósíthatók meg.

3) A Tanácsadó Bizottság Magyarországgal kapcsolatos tervező munkájának harmadik sarokköve a demokrácia meggyökereztetése volt. Ennek érdekében radikális, bár nem forradalmi földreformot, s ugyancsak mélyreható, de mégsem százszázalékos elitcserét képzeltek el és terveztek meg. Az új rezsim lehetséges és kívánatos vezető rétegét alapvetően a népfrontos jellegű, háború alatt kiformálódott szociáldemokrata–kisgazda–liberális tömörülés tagjai közül, s emellett az emigráció Károlyi Mihály vezette demokratikus szárnyából és néhány más hazai értelmiségi csoportból kívánták összeválogatni. Az utóbbiak közül konkrétan említették a népi írókat, s mellettük a polgári radikális Századunk , valamint a katolikus Jelenkor és az Ország Útja körüli fiatalokat.

A Horthy-rendszer vezető elitje, s személy szerint a kormányzó hatalmának konzerválását elképzelhetetlennek tartották. Ez – mint írták – „az autoriter rendszer folytatását jelentené”, és így Magyarország „minden bizonnyal ezután is a Balkán–Duna-régió egyik instabil tényezője lenne”. S ezt nemcsak Horthyra, a nyilas szélsőjobboldalra és a kormánypártra értették, hanem olyan konzervatív-liberális ellenzéki politikusokra is, mint amilyen Bethlen István volt és az olyan – elveiket sűrűn váltogató – „műkisgazdákra” is, amilyennek az USA-ban tartózkodó Eckhardt Tibort tartották.

A régi uralkodó elit németellenes csoportjainak esetleges szerepvállalását a State Department szakértői kizárólag a háborút közvetlenül követő átmeneti időszakban tudták elképzelni. De ezt sem tartották kívánatosnak. A Bizottság már ebben a szakaszban is egy népfrontkormányt szeretett volna az ország élén látni, a miniszterek között Rassay Károllyal, Bajcsy-Zsilinszky Endrével, Peyer Károllyal, Tildy Zoltánnal és Szekfű Gyulával.

A szakértők nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy a demokratikus Magyarország államformája esetleg királyság lesz. Ez azonban távolról sem jelentette Habsburg Ottó hatalmi törekvéseinek a támogatását. Ottó magyarországi királysága ellen általában két nyomós érvet hoztak fel. Egyrészt azt, hogy írásaiban nincs nyoma földreformpártiságnak és túl szoros kapcsolatok fűzik az arisztokráciához, azaz nem eléggé demokrata. Másrészt azt, hogy elfogadhatatlan a szomszédos utódállamok vezetői számára. Mindezeket mérlegelve az előkészítő anyagokhoz hasonlóan maga a Bizottság is elvetette „a Habsburgok visszatérését Magyarország trónjára”.

Hasonló elképzelést mutatnak a brit tervezetek is. 1939-től 1944-ig Angliában ugyanolyan béke-előkészítő bizottság működött, mint az Egyesült Államokban. A Bizottságot Arnold Toynbee vezette, a Duna-medence szakértője Macartney volt. A Magyarországgal kapcsolatos brit javaslatokat 1942–1943-ban dolgozták ki, lényegük ugyanaz, mint az amerikai elképzeléseké. Felmerül a kérdés: miért állhatott elő két nagyhatalom naivnak tűnő tervezetekkel? Három előfeltevésen alapult javaslatuk: 1) A második világháború másként fog befejeződni, tehát a térségben nem lesz akkora szovjet katonai fölény, mint amekkora 1944-re kialakult. 2) Az utódállamok kormányainak lesz annyi belátása a történtek után, hogy elfogadnak egy méltányos határrendezést. Ezt támasztották alá pl. az emigráns csehszlovák kormány nyilatkozatai (Jan Masaryk, Benes). 3)Magyarország háborús szerepével kapcsolatban pedig elismerték, hogy bizonyos mértékben kollaborálnia kellett Németországgal, mert mást nem tudott tenni az adott helyzetben. 1941-ben, továbbá 1943–1944-ben viszont volt néhány olyan időszak (különösen 1944 márciusában és októberében), amikor az angolok és amerikaiak is azt várták, hogy Magyarország legalább olyan ügyes lesz, mint amilyennek Románia bizonyult, és szembefordul a németekkel. E három előfeltevés közül végül is egyik sem valósult meg.

Eléggé közismert, hogy az amerikai diplomácia nagy műgonddal kidolgozott és méltányosságra törekvő rendezési tervei 1944–1946-ban rendre zátonyra futottak, és szétroncsolódtak a Szovjetunió biztonsági politikának nevezett nemzeti egoizmusán és nagyhatalmi terjeszkedési törekvésén. Először 1943–1944-ben a konföderáció terve esett kútba, amelyet a Szovjetunió egy maga ellen irányuló újabb cordon sanitaire-nek tartott. 1946-ra – legalábbis Európának ebben a szegletében – a határok kérdésében is a status quo ante bellum állt helyre; kisebbségvédelemről pedig mint olyanról, tulajdonképpen szó sem esett a békekonferencián. S végül 1947 júniusára – Nagy Ferenc emigrációjával – elbukott a magyarországi demokrácia ügye is. Az eredeti amerikai elképzelések gyors és minden nagyobb ellenállás nélküli feladásának – szemben egyes állításokkal – természetesen nem az amerikai diplomácia felkészületlensége, koncepciótlansága, s nem is Roosevelt betegsége, hanem paradox módon ugyanaz volt az oka, mint azok igazságosságra és méltányos kiegyezésre való törekvésének: az Egyesült Államok stratégiai és materiális érdekeltségének hiánya a térségben. Az elfogulatlanságot ez lehetővé, az érte vívandó harcot viszont pragmatikusan felfogva teljesen értelmetlenné tette.

FÖGLEIN GIZELLA (a tört. tud. kandidátusa, egy. docens, ELTE BTK): Magyarország és szomszédainak második világháború utáni kapcsolatát befolyásoló tényezők közül mindössze kettőre utal: 1) a magyar–jugoszláv lakosságcserére, 2) a jugoszláv–magyar jóvátételre.

1) Közép- és Délkelet-Európában a győztes hatalmak a nemzeti és az állami terület egybeesését kitelepítésekkel, lakosságcserékkel, deportálásokkal kívánták megvalósítani – a kollektív felelősség elvét hangoztatva és annak gyakorlatát érvényesítve. Ebben a „sorban” sajátos helyet foglalt el a magyar–jugoszláv lakosságcsere kérdése.

A párizsi békekonferencia idején, 1946. szeptember 6-án a Magyar Külügyminisztérium átirata arról tudósított, hogy a „Jugoszláv Békedelegáció által a Magyar Békedelegációnak átnyújtott magyar–jugoszláv lakosságcsere-egyezmény tervezetének egy másolati példányát” tanulmányozás és észrevételezés végett megküldték a Belügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályához. A lakosságcsere-tervezet tehát jugoszláv részről készült el.

A 11 szakaszból álló dokumentum fő szabályként az egyéni áttelepülés önkéntességének elvét állapította meg. A békeszerződés életbe lépésétől számított egy éven belül jelentkezhettek az áttelepülésre mindazon magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgárok, illetve délszláv nemzetiségű magyar állampolgárok, akik nincsenek elítélve, és ellenük bűnvádi eljárás sincs folyamatban. Az áttelepülésre önként jelentkezett személyek a magyar–jugoszláv határ átlépésével elveszítik korábbi állampolgárságukat, illetve ezzel egyidejűleg elnyerik új állampolgárságukat.

A tervezet Jugoszlávia részére egyoldalúan biztosította azt a jogot, hogy az erre a célra megalakítandó négytagú vegyes bizottságnál kényszerkitelepítésre is javaslatot tehessen; olyan mértékig, hogy a paritás biztosítva legyen. Az áttelepítésre ajánlott személyeket a magyar kormány köteles befogadni. A tervezet további egyoldalúságát jelzi, hogy a Bizottság által „áttelepítésre ajánlott” személyek már akkor elveszítik jugoszláv állampolgárságukat, amikor a Bizottság a „kitelepítésükhöz hozzájárul”; nem pedig a magyar–jugoszláv határ átlépésével.

Egyoldalú a tervezet abban a vonatkozásban is, hogy a délszláv kisebbség áttelepülésének előmozdítása érdekében a jugoszláv áttelepítési megbízott és kiküldöttjei a délszláv kisebbség által lakott magyar területeken „összejöveteleket tarthatnak és propaganda megbeszéléseket folytathatnak”.

Mind ez idáig inkább csak közvetett bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy a tervezetről tárgyalások folytak. A Szabad Nép 1946. szeptember 15-i számának első oldalán Jugoszlávia elfogadta a magyar javaslatokat címmel tudósítás olvasható. Eszerint: „A lakosságcsere lényege, hogy a két ország között kicserélésre kerülő lakosság száma egyik oldalon sem haladhatja meg a 40 000 főt. Az áttelepülésre jelentkezés teljesen szabadon történik. A lakosságcsere-egyezmény végrehajtása a szerződés aláírásától számított egy év alatt megkezdődik és lebonyolítása három éven át tart.”

Bár a sajtótudósítás a magyar–jugoszláv lakosságcsere egyezmény megkötését múlt időben, tényként könyvelte el, az ezt megerősítő vagy éppen cáfoló dokumentumok jelenleg még nem kerültek elő. Tény, hogy a magyar–jugoszláv lakosságcsere tárgyában törvény nem született. Ha létre is jött a magyar–jugoszláv lakosságcsere egyezmény, annak végrehajtását a Tájékoztató Iroda 1948. és 1949. évi állásfoglalásai, illetve azok következményei meghiúsították.

2) Ismeretes, hogy a második világháború után a legyőzött államoknak háborús jóvátételi és kártérítési kötelezettségei voltak. Az is ismeretes, hogy Magyarországot összesen 300 millió dollár értékű jóvátételi kötelezettség terhelte, amelyből 200 millió dollár a Szovjetuniót és 100 millió dollár Csehszlovákiát és Jugoszláviát illette. Arról azonban, hogy ezen belül Jugoszláviát 70 millió dollár, Csehszlovákiát pedig 30 millió dollár illeti meg, a két kormány képviselői Prágában döntöttek, 1945. november 22-én.

A jugoszláv jóvátételi kötelezettségek legnagyobb részben iparcikkek és ipari nyersanyagok szállításából álltak. Közülük a legnagyobb tételek az alábbiak voltak: fémek és fémtermékek (13,5 millió dollár), vasúti szállítóeszközök és felszerelések: mozdonyok, személyvagonok stb. (11,7 millió dollár), üzemanyagok (10 millió dollár). Emellett a szállítandó áruk listáján szerepeltek folyami uszályok, úszódaruk, távbeszélő-berendezések, bányaberendezések, mezőgazdasági gépek (traktorok, cséplőgépek), mezőgazdasági magvak, tenyészállatok stb. A szovjet jóvátételi kötelezettségtől eltérően a jugoszláv (és csehszlovák) jóvátételi egyezményben Magyarország üzemi leszerelésekre nem volt kötelezve.

Arra vonatkozóan jelenleg nem állnak rendelkezésünkre adatok, hogy Jugoszlávia felé milyen mértékű volt a jóvátétel teljesítése. Az azonban nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a Tájékoztató Iroda 1948. és 1949. évi állásfoglalásai után a jóvátételi egyezmény felbomlott, illetve a jóvátételi szállítások is megszűntek.

Ezt az is bizonyítani látszik, hogy az 1956. szeptember 13–19. között Belgrádban lezajlott magyar–jugoszláv gazdasági tárgyalások egyik központi kérdése; vagyis a gazdasági kapcsolatok újrafelvételének egyik feltétele a Jugoszlávia részéről Magyarország felé már 1949 óta fennálló 49,6 millió dollár értékű, áru- és devizakövetelés utólagos kiegyenlítése volt. Mindezt azonban a 26,4 millió dolláros ellentétel csak részben fedezhette.

GYARMATI GYÖRGY (a tört. tud. kandidátusa, egy. docens, ELTE BTK): Két észrevétele van. Az egyik az előadás elején említett román–jugoszláv–magyar vámunió ügye, amelyet az előadó minden részletezés nélkül csupán vágyálomnak minősített. A térséget előbb katonailag, majd fokozatosan politikailag és gazdaságilag maga alá rendelő szuperhatalmi akarat idővel valóban ellehetetlenítette az említett elképzeléseket. Erre azonban azután került sor, hogy a szóban forgó térségi nagyhatalom, a Szovjetunió ez ügyben ismét – öt év leforgása alatt immáron harmadszor – módosította álláspontját. Ebből következően a hozzászóló nem osztja Balogh azon felfogását, miszerint a térségben a különböző államok és különböző státusú személyiségek részéről megfogalmazott vámuniós elképzelések vágyálmok voltak.

Az előadó álláspontja konzekvensen illeszkedik ahhoz az elmúlt évtizedekben visszatérően használt formulához, mely szerint a kelet-közép-európai térségben az elmúlt másfél évszázadban időről időre reinkarnálódó különböző integrációs (vámuniós, föderációs) törekvések nem tekinthetők többnek „értelmiségi álomszövögetésnél”. Ez bizonyos megszorításokkal még el is fogadható. Az integrációs gondolatot korábban leginkább ellenzéki vagy emigrációs pozícióból képviselték, azaz az akaratérvényesítésre is képes kormányzati álláspontokhoz, illetve az úgynevezett „uralkodó eszmékhez” képest marginális pozícióban voltak.

1944–1945 fordulójától viszont Albániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Magyarországon és Romániában a regionális integráció ideájáról az adott állam kormányzati képviselői szóltak visszatérően, illetve vált ez a törekvés az említett kormányzatok – azokat alkotó pártok – külpolitikai programjának részévé.

Nehezen tartható a szóban forgó minősítés egyrészt J. B. Tito jugoszláv állam- és kormányfő, G. Dimitrov bolgár, P. Groza román miniszterelnök korabeli – s egymással összecsengő – nyilatkozatai esetében, másrészt, ha ugyanezt képviseli Magyarországon Rákosi Mátyás, illetve párt- és kormányzati dokumentumok sora. (A hozzászóló által eddig felleltek közül a legutolsó az a még Rajk László minisztersége idején született belügyminisztériumi brosúra, mely az 1948-ban rendezett centenáriumi ünnepségek alkalmából jelent meg, s amely kellően aktualizált hangszerelésben arról tudósít, hogy „a magyar külpolitikai célja a kossuthi konföderációs gondolat megvalósítása”.) Ugyancsak ismert az a dokumentum, mely 1945 augusztusában a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felszólítására először fogalmazta meg a magyar kormány békecéljait, s ez a kormányzati dokumentum gazdasági és politikai érvek arzenálját felvonultatva célként jelölte meg a régió kis államainak vámunióját. 1947–1948 fordulóján nemcsak egy vágyálmot szüntetett meg a térséget saját céljai szerint egységes rendszerbe záró szuperhatalmi akaratérvényesítés, hanem egy, az érintett nemzetek történelmi megbékélésének is esélyt adó, több állam hivatalos tényezői által kinyilvánított politikai alternatívát.

Való igaz, hogy az előadás alcímében jelzett időintervallumban konfliktusok terhelték Magyarország és a szomszéd államok kapcsolatát. Amíg azonban a magyar–csehszlovák kapcsolatokat a „tiszta szláv állam” eszméjének intranzigens képviselete, az ehhez társított jogfosztó intézkedések valóban teljes körűen lehetetlenítették, addig a jugoszláv és a román kormányzati körök – igaz, különböző megfontolásokból – maguk léptek fel kezdeményezően egy konszenzuskereső alternatívával is. Erre magyar részről nem csupán azonnali és folyamatos tárgyalási készségnyilvánítás volt a válasz, hanem a magyar kormányzat külpolitikai tematikájának is részévé vált az integrációs gondolatkör. Az ez irányú politikai affinitás kormányzati, illetve kormányzópárti dokumentumokban már 1945-ben is nyomon követhető, s még inkább erre szorította a kormányköröket az 1946. évi párizsi béke-előkészítő értekezlet kimenetele. A Trianont, ha lehet, még rosszabb feltételek mellett megismétlő békekilátásokról határozó értekezlet nyomán politikailag nagyon is érthető „valamit fel kell mutatni, hogy respektáljanak bennünket” – formulaként hangzott el Rákosi szájából az MKP III. kongresszusán, 1946. szeptember–október fordulóján: „nemcsak lehetséges, hanem kívánatos is” a vámunió, majd föderációs frigyre lépés az említett két állammal. Ennek magas szintű előmozdítását is szolgálta P. Groza 1947. májusi és J. B. Tito 1947. decemberi budapesti látogatása. Amit a sztálini politika az 1948. január végi elhíresült nyilatkozatával szétvert, az nem feltétlenül csupán „agyszülemény” volt, ahogy azt a korabeli Pravda nevezte, nem is vágyálom, amint azt most is – mintegy közgondolkodásbeli, illetve historiográfiai beidegzettségként – elhangzott, hanem több, a békeszerződések aláírásával időközben de jure szuverénné lett állam kormányzati szinten képviselt politikai alternatívája. (A második világháborút követően újra megszerveződött a Gallup hazai filiáléjaként működő Magyar Közvéleménykutató Intézet 1945 decemberétől visszatérően tesztelte ezt a kérdést. A reprezentatív felmérés megkérdezettjei közül magyar–román vámuniót helyeslők aránya már 1946 májusában 84%-os volt, míg ugyanezen év decemberére – vélhetően a párizsi béke-előkészítő értekezlet időközben ismertté vált, nagyon kedvezőtlen álláspontja miatt is – 89%-ra emelkedett a regionális integráció ezen formájával rokonszenvezők aránya.)

A másik észrevétel. Az előadó szerint, noha a magyar békedelegáció t nem volna igazságos és méltányos „bűnbaknak” kikiáltani, mindazonáltal „a koalíciós kormányt kétségtelenül felelősség terheli a béke-előkészítést és a delegáció összeállítását illetően”. Mindezek után ezt a felelősséget egyedül és kizárólagosan Gyöngyösi János külügyminiszter nyelvismeretének hiányosságában és diplomáciai körökben való ismeretlenségében, tájékozatlanságában jelöli meg. Főleg memoárokban szokott felmerülni utólagos alternatívaként Károlyi Mihály neve. S a Gyöngyösinek azért nem volt respektusa, mert felkészületlen és ismeretlen volt, Károlyinak külhoni diplomáciai körökben éppen azért nem volt respektusa, mert ismerték. A második világháború utáni békeszerződések megszületéséről és annak hazánkat érintő vonatkozásairól azonban az is köztudott, hogy vajmi kevés jelentősége volt a magyar békecéloknak és az azokat képviselő delegációnak – lett légyen az bármilyen összetételű. Sarkosan fogalmazva más tartalmú békeszerződésre legfeljebb akkor lett volna esély, ha a magyar külügyminisztert Molotovnak hívták volna. Utóbbival ugyanis nemhogy Gyöngyösi, hanem az orosz nyelvben és a szovjet hatalmi-politikai gondolkodásban egyaránt jártas Gerő Ernő sem tudott eredményt felmutatva tárgyalni.

Nehéz értelmezni az előadó békedelegáció összetételére vonatkozó kifogását. A fentebb már érintettekhez hasonlóan közismert, hogy az ország számára kiszámíthatóan kedvezőtlen békekilátások miatt a kormányzó koalíció minden egyes pártja arra törekedett, hogy – megszerzett belpolitikai respektusát őrzendő – minél kevésbé exponálja magát a békeszerződés megszületésében. A kormányzó koalíció ezen „kollektív felelősségén” túl – a Párizsba kiküldöttek jórészt ebből eredő összetétele miatt – a delegációra és annak tevékenységére vonatkozó bármilyen további utólagos észrevétel valóban több lenne, mint bűnbakkeresés. (A Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályát vezető Kertész István politikai főmegbízottól Szegedy-Maszák Aladáron és Sebestyén Pálon át Baranyai M. Zoltánig mindannyian több évtizedes – jó értelemben használt – karrierdiplomata tapasztalatokkal bírtak, emellett a nemzetközi jog különböző területein is számon tartott szaktekintélyek voltak, és már 1943-tól, Kállay Miklós kormányának időszakától a béke-előkészítés dokumentációs anyagait állították össze, azaz birtokában voltak mindazon ismeretnek, ami kompetenciájukon belül volt. A gazdasági ügyek fődelegátusa tisztét betöltő Kárász Artúrtól, a Magyar Nemzeti Bank elnökétől, a nemzetközi pénzügyek elismert szakértőjétől (a későbbi „világbankártól”) Rácz Jenőig, folytathatnánk a sort Rosty-Forgács Ferenccel a csehszlovákiai, Demeter Bélával a romániai kisebbségi ügyek kiváló ismerőivel, egészen Auer Pál párizsi, Bede István londoni követekig.

BORHI LÁSZLÓ (tud. mts., MTA TTI): A párizsi béketárgyalások jegyzőkönyveiből kiderül, hogy Magyarországnak semmilyen mozgástere nem volt, így nehéz akár utólag is arra utalni, Magyarország miként politizálhatott volna kedvezőbb békefeltételek érdekében. A tárgyalásokon a szovjet külügyminiszter kioktathatta a magyar delegációt, hogy a nemzetiségi politika terén a szovjet mintát kellene követni, a szlovák delegátusok Magyarország szemére vethették, Magyarországon még nem sikerült a fasizmust kiirtani – mindezek a felszólalások megjegyzés nélkül maradtak angol–amerikai részről.

Az ügyesebb magyar politizálásról: 1943–1944-ben több amerikai dokumentum készült arról, hogy amennyiben Magyarország azt teszi, amit az amerikaiak elvárnak tőle (vagyis kiugrik a háborúból), az német megszálláshoz, nemzeti katasztrófához vezet majd. A tervezeteket készítőknek nem számított, hogy ez 600–700 ezer ember halálához vezet.

A háború után az amerikai külügyminisztériumban tisztában voltak azzal, hogy a határok módosítása Magyarország javára elősegíthetné a kisgazdapárt és a Nagy Ferenc-kormány stabilizálódását, de a határok kérdésében a Szovjetunióé volt a döntő szó, s az amerikaiak ebben a kérdésben nem konfrontálódtak.

SZARKA LÁSZLÓ (a tört. tud. kandidátusa, tud. mts., MTA TTI): Magyarország világháború utáni szomszédkapcsolatainak alakulására egyértelműen rányomta bélyegét a pax sovietica kelet-közép-európai kialakulása. Ennek logikája mutatis mutandis emlékeztetett a németek világháború alatti regionális politikájára, amennyiben a fő elv a saját birodalmi érdekek abszolút preferenciája (a lengyel határ megállapításában, Kárpátalja és Besszarábia kérdésében), valamint a kommunista ideológia térnyerését biztosító nagyhatalmi támogatás machiavellisztikus alkalmazása. Ez utóbbira talán éppen a kisebbségek felszámolását célzó nemzetiségpolitikai elképzelések masszív moszkvai támogatása a legpregnánsabb példa: a csehszlovákiai, lengyelországi, magyarországi németek kitelepítése által, a német földtulajdon osztogatásával mindhárom országban jelentős politikai tőkét reméltek kovácsolni a radikális földreform híveként fellépő kommunisták.

Mind a szlovákiai, mind pedig az erdélyi magyarok esetében valójában szintén a szovjeteknek ez az előretekintő kalkulációja bizonyult meghatározónak. A szlovákiai magyarok kitelepítését támogató hírhedt Visinszkij-beszéd a párizsi békekonferencián vagy az erdélyi határok és az erdélyi közigazgatás kérdésének átmeneti lebegtetése egyaránt a csehszlovákiai, illetve a romániai belpolitikai alakulás szovjet érdekeknek megfelelő irányvételét volt hivatott szolgálni.

A csehszlovák polgári pártok képviselői közül néhányan már a párizsi békekonferencia idején kezdték gyanítani, mire megy ki ez a feltétel nélküli szovjet segítség. A csehszlovák békedelegáció párizsi bizalmas értekezleteinek fennmaradt jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a csehszlovák népi szocialisták felvetették a magyar kérdés kitelepítés nélküli megegyezéses megoldását, de a hivatalos csehszlovák álláspont is számolt a nyugati hatalmak erőteljesebb ellenállásával a szlovákiai magyarok csehszlovák részről követelt egyoldalú áttelepítésének kérdésében. Vladimir Clementis, a békedelegáció említett jegyzőkönyveinek tanúsága szerint, eredetileg hajlandó lett volna területi kompenzációkba is belemenni a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítése fejében (Clementis, igaz múlt időben, a Csallóköz átadását említette a kompenzáció csehszlovák részről esetleg javaslatba hozott tárgyaként). Jellemző a nyugatiak érdekszféra-politikájának korai kialakulására, hogy a csehszlovák békedelegáció vezetője az amerikaiak által kidolgozott, ugyancsak kompenzációs jellegű magyar–szlovák határrendezési elképzeléséről már mint meghaladott és az amerikaiak által is elejtett tervről beszélt.

A Magyarország területén működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság ténykedése – pontosabban szólva azok a tények, amelyekről a levéltári források híján eddig ellenőrizhető információink lehetnek – ugyancsak azt bizonyítja, hogy a szovjet diplomácia minden eszközt felhasznált a térség kis államai közötti viszony olyan alakítására, amely elsősorban Moszkva érdekeit szolgálta. A SZEB budapesti csehszlovák összekötője, M. Drno a magyar béketárgyalásokról készült könyvében többször is említést tett arról, hogy Vorosilovék milyen előzékenyen támogatták a magyar–csehszlovák lakosságcserét megelőző magyarországi csehszlovák propagandaakciót.

Magyarország szomszédországi kapcsolatainak alakulásában tehát a szovjetek globális kelet-közép-európai stratégiai elképzelései kezdettől fogva döntő súllyal jelen voltak. A magyar határok és a magyar kisebbségek kérdésének Magyarországra nézve minden esetben negatív megítélésben, illetve a felmerült alternatívák közül a rosszabbak kiválasztásában bizonyíthatóan az a szovjet érdek játszott meghatározó szerepet, hogy a háborúban vesztes Magyarországgal szemben – amely érdemi ellenállást, diplomáciai ellenakciót amúgy sem volt képes kifejteni – a győzteseknek és szövetségeseknek számító többi államban a Szovjetunió szövetségének értékét bizonyítsa, s ezáltal a kommunista pártok belpolitikai súlyát növelje.

KOROM MIHÁLY ((a tört. tud. doktora, egy. tanár): Kiegészítései elsősorban a szovjet–magyar és általában a szovjet politikára vonatkoznak. Ez a kérdéskör szinte teljes egészében kimaradt az előadásból, pedig kettős vonatkozásban is igen fontos vele foglalkozni. Először is: a Szovjetunió is Magyarország szomszédja, és országunkhoz közvetlenül kapcsolódó politikája – a kárpátaljai is – meghatározó erejű volt. Másodszor pedig: a térség egészének, benne a szomszédos országok külpolitikáját – mint győztes hatalom, amelynek befolyási övezetébe került a terület – döntő mértékben határozta meg. Ezek felvázolása nélkül a többi szomszéd állam külpolitikája sem érthető meg teljesen. Tulajdonképpen a szovjet politikán múlott a magyar békekötések sikertelensége is, nem pedig a magyar delegáció összetételén és felkészültségén. Azokkal ért egyet, akik itt kifejezték, hogy Magyarország számára tulajdonképpen 1944–1945 fordulóján, de legkésőbb 1945 kora őszén, a nagyhatalmak londoni külügyminiszteri konferenciáján eldőltek a fő kérdések – a szovjet álláspontnak megfelelően!

A szovjet kormány magyar vonatkozásban a fegyverszünetnek csak azokat a részeit hajtotta végre, amelyek katonai céljainak, befolyása növekedésének és gazdasági igényeinek megfelelt. Nem támogatta a 8 magyar hadosztály gyors felállítását és felfegyverzését. (Az újabb kutatások szerint mintegy 50–55 ezer magyar hadifogoly és több tízezer civil állampolgár jelentkezett önként az új magyar hadseregbe.) A különböző szovjet szervek ellentétes intézkedéseket hoztak az önként jelentkezett magyar hadifoglyok szabadon bocsátását illetően, s ennek következtében a hadifoglyok felét nem is adták át a magyar katonai hatóságoknak. Vagy hadifoglyok maradtak, vagy pedig saját hadseregeik műszaki segédszolgálatos, fegyver nélküli kötelékeibe osztották be őket. Nem született központi szovjet döntés a felállítandó magyar seregtestek felszerelése érdekében, anélkül pedig a szigorúan centralizált szovjet adminisztrációban az alsóbb szervek nem tevékenykedhettek. Az ideiglenes magyar kormány többször is fordult ilyen kérdéssel az illetékes szovjet felsőbb szervekhez, ám választ nem kapott azokra.

Kárpátalja kérdését a szovjet kormány csak szovjet–csehszlovák ügynek tekintette, bár arról Bene<212> kormányával is csak 1945 második felében tárgyalt, azt követően, hogy 1944 novemberében Munkácson egy moziteremnyi ember döntése alapján már gyakorlatilag bekebelezte, és nyomban megkezdte a magyar és német nemzetiségű férfi lakosság elhurcolását a kollektív büntetés elve alapján. A magyar kormány 1945-ben és később is, a proletárdiktatúrára való átmenet idején, 1947–1948 fordulóján az MKP vezetői is felvetették az önrendelkezési jog alapján a terület magyarlakta részeinek hovatartozását, de valamennyi sikertelen maradt!

A szovjet politika ugyanekkor a szomszédos országok törekvéseinek nagy részét – a magyarok kitelepítését Csehszlovákiából, a Magyarországgal szembeni csehszlovák területi követelést, Románia igényét a teljes Erdélyre és Partiumra stb. – erőteljesen támogatta. Mindez azt mutatta, hogy Magyarország a Szovjetunió szempontjából – Ausztriát kivéve – sokkal kevésbé volt fontos, mint a többi szomszédja. A Szovjetunió Magyarország legfontosabb és legéletbevágóbb nemzeti érdekeit is alárendelte annak, hogy erősítse e térségben a politikáját támogató erőket. Elővette viszont a nemzetiségi kérdést is rögvest, mihelyt nagyhatalmi érdekei úgy kívánták. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy nem Budapestről, hanem Moszkvából indult ki az erdélyi magyar autonóm terület gondolata 1949–1950-ben, hogy a Szovjetunió ezzel is ösztönözze az erősebb román fellépést a külön utakra tért Jugoszlávia ellen, de egyben Rákosiékat is nyugtassa e megoldatlan kérdésben.

Végezetül Jugoszlávia nemcsak 1946-ban, hanem már a fegyverszüneti tárgyalásokon azon az állásponton volt, hogy újabb területeket nem követel Magyarországtól, bár egyes politikusai azt kívánták.

Mindezek nemcsak hozzátartoznak a szomszédainkhoz való magyar viszonyhoz, hanem nélkülük az egész féloldalas és érthetetlen lenne.

VÍGH KÁROLY (a tört. tud. kandidátusa): Nagyon örül az előadásnak, mert a második világháború utáni időszakkal foglalkozó szakmunkák nagy része felülvizsgálatra szorul. A történetszemléleti felülvizsgálat már elkezdődött, ez az előadás ennek nagyon komoly bizonyítéka.

Megjegyzései részben a csökkenő létszámú szlovákiai magyarsággal kapcsolatosak. A pozsonyi magyarok sorsa, holocaustja nem kellően ismert a szakemberek körében sem. A kassai magyarság fogyásának viszont másik oka volt: az iparosítás, amely nagyban hozzájárult a lakosság nemzetiségi összetételének megváltoztatásához.

A Groza-kormánnyal kapcsolatban megjegyzi, hogy pozitív intézkedéseinek célja: az erdélyi magyarság megtévesztése volt. A megtévesztés sikerült is (l. az ezer értelmiségi aláírása, amely eljutott a párizsi béketárgyalásokra; Balogh Edgár írásai). Ezt a politikát részben azért alkalmazták, hogy magyar részről ne „kellemetlenkedjenek” Párizsban a béketárgyalások során, és ne legyenek olyan konkrétumok, amelyekre a magyar kormány utalni tud.

Szó esett az előadásban Gyöngyösi szerepéről is, aki kétségtelenül gyenge képességű külügyminiszter volt, de Gyöngyösi és Jan Masaryk közötti minőségi különbséget nem elsősorban a képességek közti különbség adta meg, hanem az, hogy Masaryk egy győztes ország képviselője volt.

MOLNÁR IMRE (tud. mts., Teleki László Alapítvány Kelet-Európa Intézet): Két gondolatot fűz a szovjet–magyar viszonyhoz. Egyrészt hozzátartozik a képhez a kárpátaljai magyarság ellen indított hajsza, a férfi lakosság kiirtásának szándéka, táborokba való hurcolása – mindezzel iszonyatos vérveszteséget szenvedett a kárpátaljai magyarság. A magyar hadifoglyok hadrendbe állítását és a szovjet passzivitást a bene<212>i intervenció magyarázza. Felmerül a kérdés: mivel magyarázható a szovjet politika engedékenysége a csehszlovák nemzetiségirtó politikával szemben. Egy érdekes momentumra derült fény nemrégen. A Szabad Európa Rádió Archívumából került elő egy dokumentum, miszerint Benes titkos moszkvai útja alatt (amikor Moszkva támogatását adta a teljes magyar kisebbség eltávolítására Csehszlovákiából) aláírt egy egyezményt csehszlovák uránérc átadásáról a Szovjetunió számára. Az ilyen tények döntötték el végül is a diplomáciai huzavonák ellenére a szlovákiai magyarok sorsát.

A legyőzöttek kiszolgáltatottságra adalék: a lakosságcsere lebonyolításakor 90 vagonnyi propagandagépezet gördül át Magyarországra Csehszlovákiából (színházi társulatok, kultúrbrigádok, tűzoltó zenekarok), hogy népszerűsítsék a Szlovákiába való önkéntes áttelepülést. Az ellátást és a költségeket a SZEB határozata értelmében Magyarországnak kellett állnia. A SZEB kétszínűségét jellemzi az is, hogy azok a hadifoglyok, akik szlováknak vallották magukat és vállalkoztak az áttelepülésre, hamarosan hazatérhettek a Szovjetunióból; az áttelepülni hajlandó, magukat szlováknak valló köztörvényes bűnözők előtt is megnyíltak a börtönök ajtajai. Példa erre: Neumann Tibort (a Szlovákiai Magyar Párt pozsonyi igazgatója volt és Esterházy Jánossal részt vett a zsidók mentésében és bújtatásában) 1944-ben mint fasisztát a Szovjetunióba deportálták, családját egy batyuval telepítették át Magyarországra. Az ő villáját egy nyilas funkcionárius kapta meg, aki Magyarországon szlováknak jelentette magát, bár egy szót sem tudott szlovákul.

A magyar lakosság Csehországba való deportálása 1946-ban kezdődött, ezzel egy új magyar kisebbségi népcsoport jött létre a Kárpát-medencén kívül: a máig is fennmaradt csehországi magyar szórvány.

VÁLASZ

A hozzászólók kivétel nélkül gazdagítják az előadásban vázolt képet a témáról, s ezért feltétlenül köszönet illeti őket. Vonatkozik ez mindenekelőtt Romsics Ignác és Föglein Gizella mondanivalójára. Örül, hogy az előadással lehetőség nyílt a magyar béke-előkészítés és a szovjet hatalmi politika bővebb taglalására.

Ez utóbbival Korom Mihály foglalkozott a legrészletesebben, akinek az előadásról alkotott véleményét, pontosabban végkövetkeztetését sommásnak érzi. Itt említi meg: Szarka László sem gondolhatja komolyan, hogy a második világháború után a csehszlovák kormányt és a szlovák hatóságokat bíztatni vagy ösztönözni kellett volna a magyar nemzetiséggel szembeni barátságtalan lépésekre és magatartásra. Egyes szlovák történészek kedvelt módszere, hogy kizárólag a szovjet politikát teszik felelőssé a csehszlovák kormány, illetőleg a szlovák hatóságok második világháború utáni nemzetiségi politikájáért.

Gyarmati Györgynek három kérdésben is komoly hiányérzete, illetőleg kifogása támadt az előadással kapcsolatosan. Így kétségbe vonja, hogy a koalíciós magyar kormány mulasztásokat követett el a béke-előkészítést illetően. Ezt a megállapítást terjedelmi okokból nem konkretizálta, mivel közismertnek vette a magyar küldöttségnek már az 1945. januári fegyverszüneti tárgyalásokon elkövetett mulasztásait. Ezek közül most csupán kettőt említ. A magyar küldöttség „elfelejtette” kérni, hogy a bécsi döntések megsemmisítésével párhuzamosan állítsák vissza a felvidéki és az észak-erdélyi magyarok csehszlovák, illetőleg román állampolgárságát. Hasonlóan arról is elfeledkezett, hogy kérelmezze a román fegyverszüneti szerződés Erdélyre vonatkozó pontjának értelemszerű átvételét a magyar fegyverszüneti megállapodásba.

De a mulasztásra a későbbiekből is lehet példákkal szolgálni. Petru Groza 1946 áprilisában azzal utasíthatta el a kétoldalú tárgyalásokat Erdély ügyében, hogy ő már 1945-ben kezdeményezett ilyen tárgyalásokat, akkor azonban a magyar kormány kitérő választ adott. Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. április 27-i keltezéssel Emlékiratot nyújtott át a szövetséges nagyhatalmak budapesti képviselőinek a magyar–román viszonylatban felmerülő „területi és nemzetiségi kérdésre” vonatkozólag, hogy azt a Párizsban ülésező külügyminiszterekhez továbbítsák. Az Emlékirat első ízben tájékoztatott a Romániával kapcsolatos konkrét magyar igényekről. W. Carse–Mitchell budapesti angol ügyvivő április 30-án – az Emlékirat átvételekor – nyíltan megmondta, hogy a magyar kormány elkésett, „mert hiszen a külügyminiszterek már együtt ülnek. Azt legalább egy hónappal előbb kellett volna átadni”. Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a magyar kormány a Külügyminiszterek Tanácsának május 7-i állásfoglalása után úgyszólván „romokban hevert”.

Soha nem állította, hogy egy reprezentatívabb összetételű magyar békeküldöttség kedvezőbb és látványos eredményeket érhetett volna el a békekonferencián. De azt igen, hogy a kijelöltnél reprezentatívabb küldöttséget is össze lehetett és kellett volna állítani, amely kétségtelenül javíthatott volna Magyarország korabeli nemzetközi megítélésén. Arra, hogy erre miért nem került sor, maga Gyarmati György adja meg a választ, amikor azt fejtegeti, hogy „az ország számára kiszámíthatóan kedvezőtlen békekilátások miatt a kormányzó koalíció minden egyes pártja arra törekedett, hogy – megszerzett belpolitikai respektusát őrzendő – minél kevésbé exponálja magát a békeszerződés megszületésében”. Mellesleg a gazdasági ügyek fődelegátusa tisztét nem Kárász Artur, hanem a szociáldemokrata Faragó László töltötte be.

A Magyar Kommunista Párt 1945. szeptember 26-án megjelent választási programjában szerepelt a román–jugoszláv–magyar vámunió megvalósítása. Erről állította az előadó, hogy az a maga idejében is csupán vágyálom lehetett, illetőleg volt. Ezzel Gyarmati nem ért egyet, ami természetesen esze és szíve joga. Ellenérvként tájékoztat a korabeli különböző délkelet-európai és balkáni föderációs és más integrációs elképzelésekről és tervekről. Balogh Sándor számára azonban változatlanul az a kérdés vár megválaszolásra, hogy ki akart vagy lett volna hajlandó a szomszédok közül 1945 őszén Magyarországgal vámunióra lépni. Románia miniszterelnöke részéről elhangzott ugyan ilyen megnyilatkozás, de még akkor sem román–magyar vámunióról volt szó, hanem az államok olyan köréről, amelyben győztesek és legyőzöttek, közelebbiek és távolabbiak egyaránt helyet foglaltak volna. Amikor eldőlt Erdély hovatartozása, a Magyarországgal kapcsolatos román vámuniós gondolatok rövid időn belül „elszálltak”. Ezek után csak annak juthat eszébe az előadásban elmondott véleményt a Pravda „agyszülemény” kifejezésével azonosítani vagy rokonítani, akinek mindig és mindenről, ahogy azt mondani szokás, ugyanaz jut az eszébe.

A vitát összefoglalta: Bíró László