Megjelent a Történelmi Szemle 2015. évi 2. száma

 

Részletek a tanulmányokból:

"Fenti, a középkori bécsi és budai úrnapokat és körmeneteket közép-európai kitekintésben vizsgáló tanulmányunkban bebizonyítottuk, hogy az oltáriszentség ünnepe kapcsán az egyházi szféra és a politikum világa egyáltalán nem különült el egymástól. A Német-római Birodalom körmeneteivel foglalkozó történeti munkák jelentős része a várost mint zárt, érdemi külső befolyásoktól mentes szakrális polgárközséget jeleníti meg. Mégis, ami az oltáriszentség késő középkori kultuszát illeti, ez egyházi, illetve ezen belül később jelentős pápai támogatással született meg a 13. század folyamán. A Max Weber-i téziseket módosító tényként az új ceremónia kezdetben tehát megmaradt az egyházi intézmények keretein belül, ahol az első körmenetekre alulról jövő kezdeményezésként az egyházi immunitásra korlátozódva került sor." /Goda Károly: „Ecce panis angelorum”– A középkori bécsi és budai úrnapok és körmenetek közép-európai kitekintésben/


"A magyar történettudomány jelentős adóssága, hogy hiányoznak az ország kora újkori történetében meghatározó szerepet játszó egyházi rendre, kiváltképpen annak politikai tevékenységére vonatkozó kutatások. Márpedig ezek alapvető fontosságúak, hiszen a korszak a status ecclesiasticus, és kiváltképpen mindenkori vezetői, az esztergomi érsekek szerepének, udvari befolyásának beható vizsgálata nélkül aligha ismerhető és érthető meg. Írásunk ehhez kíván adalékot nyújtani, jelen esetben a Zrínyi-kutatás és az 1663–1664-es sorsdöntő események összefüggésében." /Tusor Péter: A prímás, a bán és a bécsi udvar (1663–1664) – In memoriam R. Várkonyi Ágnes/


"1832 szeptemberében Szalay már Kölcsey készülő verseskötetét korrektúrázta, így elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy a költő első kötete rövidesen megjelent Hartleben kiadásában. Kölcsey és Szalay további kapcsolatát ezután csak néhány levél dokumentálja. Levelezésük visszatérő eleme, hogy Kölcsey időről időre arra biztatja a fiatalembert, ne hagyjon fel a szépirodalom művelésével. Kölcsey 1834 októberében a következőket írta: „Mit dolgozik édes Laczim? A művésznek heverni nem szabad; mert a’ restség’ daemona gonosz egy daemon. Lassanként a’ házhoz szokik, ’s aztán nem lehet kiverni. Fridrich és Katt nekem most is emlékezetemben van. Sok van abban a’ mi Victor Hugo’ mélyen-hév vonásaihoz hasonlit. Illy vonásokkal valami magyar világba által plántált tárgyat, ’s kevéssé nagyobb terjedésben, de hasonló tömöttséggel szeretnék olvasni.”40 1836 februárjában pedig így fogalmazott: „Ismerem a’ kínos állapotot, mellyröl panaszolkodol. Olly keserű éveket én is éltem az ifjúság’ napjaiban; midőn szív és lélek messze, határozatlan tárgyakért csapongott; keresett utat hol erejét munkába önthesse; ’s gyötrelmeket szenvedett, mert tárgy és pálya nélkül magára hagyatva saját lángjaiban küszködött. Veszélyes állás, ha ifjúságunk’ erejében hatni nincs alkalmunk. […] Bár irnál minél többet. Prozád azok közé tartozik, mik lélekre hatnak; ’s ebben ’s verseidben melegség ’s mélység van. Ennyi erővel, és Pesten, mit nem lehet tenni. Hidd el nekem, az író többet tehet, mint ön maga gondolná.”  /Völgyesi Orsolya: Szalay László nemzedéke Kölcsey vonzásában/