A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Magyarországi Németek Pécs–Baranyai Nemzetiségi Köre 2015. november 25-én rendezte meg a GULAG–GUPVI. A szovjet fogság Európában című konferenciáját a Magyar Tudományos Akadémia Székházának Dísztermében, nagy érdeklődés mellett.
Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója mint vendéglátó köszöntötte a nemzetközi konferencia résztvevőit. A külföldi előadók olyan országokból érkeztek, ahol szintén megtapasztalták a szovjet rendszer terrorját, átélték a tömeges elhurcolások traumáját. 1945-től Magyarországról is százezrek kerültek szovjet fogságba, a hadifogoly katonák mellett rengeteg civilt hurcoltak el politikai fogolyként, vagy „málenkij robot”-ra. A számadatokról még vita folyik, de az biztosnak látszik, hogy az elhurcolt 600 vagy 800 ezer ember közül 200 ezer nem tért haza. A hazatértek is áldozatok, mert a többéves embertelen fogság után itthon másodrendű állampolgárokként kezelték őket, és sorsukról nem beszélhettek. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága egyik fontos feladatának tartja, hogy kutatásokkal feltárja, és ilyen nemzetközi konferenciákon a hasonló sorsot átélt népek szakembereivel együtt bemutassa és széles körben megismertesse ezt a máig kevéssé ismert területet, a kommunista diktatúra embertelen kényszermunkatáborainak világát.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke köszöntőjében először a címet magyarázta: a GULAG–GUPVI a szovjet rendszerben a tömeges kényszermunkatáborok rendszerét jelentette, amelyben részben katonák, de többségében civilek dolgoztak, jogfosztottságban, többnyire ítélet nélkül. A Baltikumtól Bulgáriáig a háborúban előrenyomuló szovjet hadsereg szabadság helyett újabb elnyomást és rabságot hozott magával. A véletlenszerű elhurcolások mellett a kollektív bűnösség elve alapján százezreket deportáltak. A háború utáni milliós nagyságrendű kényszerű népmozgások minden népben mély nyomot hagytak, de mindezekről a diktatúra évei alatt hallgatni kellett, az egyéni tragédiák nem váltak a közös európai tudat részévé, a kollektív emlékezet elemeivé. A mostani rendezvényen 10 ország 17 szakembere próbál az egyéni történetekből történelmet alkotni. Mindez azért is különösen fontos, mert már felnőtt egy olyan generáció ezekben az országokban, amelynek semmilyen személyes emléke nincs a diktatúráról. Számukra kell megmutatni, az egyéni sorsokkal pedig átélhetővé tenni a diktatúra világát.

Balog Zoltán miniszter (Emberi Erőforrások Minisztériuma) nyitotta meg a konferenciát azzal, hogy még mindig nagy a tudomány és a társadalom tartozása ebben a témában, a tudományos feldolgozás és az emlékezés területén. Ez a konferencia alkalmat ad a tartozás enyhítésére, fórumot teremt a tudományos kutatások közzétételére, azok széles körben való megismertetésére és az áldozatokra való megemlékezésre is. 2015 pedig a Gulag emlékéve. Magyarország kormánya a kényszermunkára történő internálás 70. évfordulójáról történő megemlékezés céljából a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, november 25-ét pedig a szovjet rabság emléknapjává. Minél több olyan nemzedék nő fel, amelyik már nem rendelkezik személyes tapasztalattal az előző rendszer borzalmairól, annál nagyobb feladat hárul azokra, akik érthetően, korszerűen, lényegre törően el tudják mondani a történteket. Fontos, hogy ezen a konferencián a hasonló sorsot átélt országok képviselői is jelen vannak, hiszen a szovjet katonai megszállás és a szovjet fogságba tömegesen elhurcolt civil áldozatok a térség közös történetének részét alkotják, és ennek feldolgozása közös feladatunk. Ugyanakkor Balog Zoltán hangsúlyozta, hogy a kommunizmus tapasztalata egész Európa közös ügye, nem Kelet-Európa külön története, és a 20. század európai diktatúráinak feldolgozása közös európai ügy kell hogy legyen. Ez azonban sajnos nincs így, elmaradt a kommunizmus „nürnbergi pere”, nem lettek közismertek a szovjet diktatúra alatt elkövetetett népirtások és a Gulagról mint a modern kori rabszolgaság megvalósításáról is kevesen tudnak. A hallgatás az egykori áldozatok emlékét gyalázza meg, ezért fontos feladata a történettudománynak, hogy civilizált vitában a felelősöket is megnevezve feldolgozza múltunknak ezt a fejezetét is.

Mart Laar, Észtország volt miniszterelnöke beszédét személyes emlékekkel kezdte: családjában is volt elhurcolt személy. A deportálás mindig is része volt az orosz politikának, már a 16. századtól hurcoltak el észteket politikai okokból. A megtorlásnak ilyen eszköze a szovjet rendszernek is alapvető része lett. Lényegében három ok miatt vittek el embereket: politikai tisztogatás (már az 1920-as évektől), etnikai tisztogatás (karéliai finnek, lengyelek, németek a Szovjetunió területéről, Besszarábia), majd a háború kezdetétől a megszállt területekről. Ezzel minden ellenállást megsemmisítettek a szovjet rendszer ellen. Kelet-Közép-Európa közös történelme ez, amit ismernünk kell, és ennek fontos eseménye a mostani konferencia.

Jan Rydel (Lengyelország), az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatát Irányító Bizottság elnöke előadásában áttekintette, hogyan viszonyult Európa (főként annak nyugati fele) a Gulag létezéséhez. Kiemelte, hogy a Gulag nem része az európai közös tudatnak, holott ez nemcsak egy intézményt jelöl, hanem a szovjet rendszer elnyomásának szimbóluma is. Nem volt elég információ róla Nyugat-Európában (a Szovjetunióban szigorú cenzúra működött), és az átszivárgott adatokat sem tekintették megbízhatónak, így a Gulag létezését sokáig nem ismerték el. Az európai baloldali értelmiség pedig hosszú évekig csodálattal tekintett a Szovjetunióra, mint az „egyenlő” társadalom megvalósítójára, és inkább kedvező színben próbálták feltüntetni, nem véve tudomást vagy nem ismerve el a rendszer diktatórikus és elnyomó jellegét. Így hallgattak a kényszermunkatáborok létéről is. A második világháború idején a Szovjetunió a nyugatiak szövetségesévé vált, megint nem lett téma a deportálások kérdése, noha ekkorra már a szovjetunióbeli nemzetiségek deportálása ismert volt. Csak a hidegháborúban kezdték a Szovjetunió elnyomó rendszerét felismerni, Sztálin halála után lett ismert a Gulag létezése is, de még ekkor sem lett a közbeszéd és a köztudat része – a szovjet vezetés mindezt a „múlt hibái” közé sorolta, nem foglalkoztak vele a továbbiakban. 1968, a csehszlovákiai szovjet beavatkozás utáni nyugati csalódás légkörében jelenhettek meg az első munkák a szovjet kényszermunkatáborokról Nyugat-Európában. 1974-ben jelent meg Szolzsenyicin regénye A Gulag szigetcsoport címmel, ezután már nem lehetett azt mondani Európában sehol, hogy nem tudtak a táborokról. Az 1980-as évektől kezdődött vita Németországban arról, hogy kutatni kell a kommunista rendszerek bűneit is, de ez napjainkig sem valósult meg, a Gulag táborokban történt kegyetlenségek máig feldolgozatlanok.

Andreas Hilger (Németország), a Hamburgi Egyetem oktatója a szovjet táborokba hurcolt németekről tartott előadást. Elsőként a Szovjetunió területén élő németekről beszélt, akiket származásuk miatt deportáltak már az 1930-as évektől kezdve. A volgai németek kifejezetten etnikai tisztogatás áldozatai lettek. A háború után a kelet-európai országokból a német kisebbségből deportáltak a szovjet adatok szerint 80–100 ezer civilt, a német kutatások szerint 350 ezer civilt, akiket kifejezetten nehéz munkára osztottak be, bányákban, nehézipari üzemekben, gyakran elviselhetetlen körülmények között dolgoztak. A háború alatt mintegy 2 millió – német adatok szerint 2,8 millió – német katona esett orosz hadifogságba. Életkörülményeikre jellemző, hogy 20% feletti volt körükben a halálozási ráta. 1948-ban még mintegy 400 ezer német volt táborokban, akkortól kezdődött a hazamenetel, kivéve az elítélteket (mintegy 40 ezer fő). 1954-től kezdték elengedni az elítélt német foglyokat is, 1955–1956 folyamán a túlélők hazatértek. A Gulag táboraiban is több ezer német civil dolgozott. Elhurcolásuk okai között szerepelhetett a bosszú, a németek megbüntetése is, valamint hogy mintegy „élő jóvátételt” jelentettek, munkájukkal a Szovjetunió újjáépítéséhez járultak hozzá.

Marek Handerek (Lengyelország), a Nemzeti Emlékezet Intézete tudományos munkatársa a lengyelek deportálásáról tartott előadást az 1939 és 1943 közötti időszakban. 1939. szeptemberben a Molotov–Ribbentropp paktum értelmében a Szovjetunió bevonult Lengyelországba, és az NKVD megkezdte a letartóztatásokat a lengyel politikusok és az elit tagjai körében. 150 ezer lengyelt tartóztattak le, ebből 30 ezer került a Gulagra. (1940-ben Katyn mellett 40 ezer lengyel katonatisztet végeztek ki a szovjet csapatok.) 1941-ben a Szovjetuniót is megtámadta Németország, a háború a táborokban is még rosszabb körülményeket hozott, nem volt élelem, gyógyszer, fűtés. Noha ekkor már Lengyelország és a Szovjetunió elvileg szövetségese egymásnak, együttműködés is alakult a lengyel emigráns kormány és Moszkva között, mégis 10 ezernél több lengyel rab maradt a Gulagon. 1943-ban a németek felfedezték a katyni mészárlást, amelyet a Szovjetunió a németekre fogott, de a lengyel emigráns kormány gyanakodott és beszüntette az együttműködést – a lengyel rabok maradtak továbbra is a Gulagon.

Harald Knoll (Ausztria), a Ludwig Boltzmann Intézet tudományos munkatársa „Osztrákok a Gulagon” címmel tartott előadást. Egyrészt a Szovjetunió területén élő osztrákokat már jóval a háború előtt deportálták. Egy részük még az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből, vagy első világháborús hadifogolyként maradt ott, illetve voltak, akik az 1930-as évek elején települtek a Szovjetunióba – szinte mindannyian a Gulagra kerültek. A 2. világháborúban 150 ezer osztrák katona került hadifogságba, nagy részük 1948-ban hazatérhetett, kivéve 1500 elítéltet. Rajtuk kívül még 2 ezer civil osztrák is raboskodott a Gulagon, akiket Ausztria szovjet zónájából hurcoltak el.

Murádin János Kristóf (Románia), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója az erdélyi lakosság sorsáról tartott előadást. A civil lakosság szovjet fogságba deportálása főként „létszámkiegészítés” miatt történt, de Erdélyben etnikai tisztogatás képét mutatta, és főként a kollektív bűnösség elve alapján működött. Két nagy hullámban zajlott a deportálás: 1944 októberétől Észak-Erdély magyar polgári lakossága, majd a szász és sváb kisebbség elhurcolása zajlott. Mindkettőre hatással volt a szovjet vezetés által már 1943-ban megfogalmazott elv, miszerint a magyar és a német nép kollektíven felelős a háborúért, és meg kell őket büntetni – míg pl. a román nép nem felelős a kormánya döntéseiért. 1944. szeptember–október folyamán a szovjet hadsereg 20 ezer magyar civilt deportált Erdélyből, míg román civileket egyáltalán nem vittek el, sőt a román hatóságok segítették a magyarok elvitelét. Az akció egyértelműen etnikai tisztogatásnak számít, ráadásul az elvitt magyarok egynegyede értelmiségi volt, az erdélyi magyarság elitje. A német származásúak deportálását 1945 januárjában kezdték meg, szintén a román csendőrség aktív részvételével. Összesen 80-90 ezer sváb és szász civilt hurcolhattak el a Szovjetunióba. Szabadulásuk 1947 végétől kezdődött, de még 1953-ban is éltek közülük a Gulagon. Az 1944 őszén elhurcoltak közel 30%-a, a németek 15-20%-a halt meg a Gulagon, a hazatértek pedig egész életükben hordozták kibeszéletlen traumájukat. Ma már Erdélyben több emlékmű áll az elhurcolt áldozatok (főként németek) emlékére.

Dupka György (Ukrajna), a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége igazgatója a kárpátaljai „málenkij robotról” tartott előadást. Az első kérdés az, hogyan is került Kárpátalja a Szovjetunióhoz. 1944 közepén kezdetét vette a 4. Ukrán Front kárpáti–ungvári hadművelete, a szovjet csapatok két hét alatt felszabadították az addig magyarok, majd 1944 márciusától németek által megszállt Kárpátalját. A szovjet csapatok Kárpátontúli Ukrajnával, egy új fogalommal kezdtek operálni, bár ilyen közigazgatási-területi egysége soha nem létezett Csehszlovákiának. Gyorsan megalakult Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja, meghirdették a Kárpátontúl – amely évszázadokon keresztül az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, majd annak széthullása után Csehszlovákiához tartozott – Szovjet Ukrajnával való „újraegyesítésének” tervét. Az volt a látszat, hogy mindennek az önrendelkezéshez való jogukért küzdő ruszinok, „a helyi lakosság tömeges és spontán megmozdulásai” az okozói. 1944. november 26-án megtartották Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsainak I. Kongresszusát, ahol a küldöttek egyhangúlag jóváhagyták (az NKVD ügynökeinek irányításával) a Kiáltványt Kárpátontúli Ukrajna Újraegyesüléséről Szovjet Ukrajnával (melyet Moszkvában fogalmaztak meg). November 14-én, a 0036. számú szigorúan titkos parancs alapján Kárpátalja községeiben megkezdték a hadköteles korú (18–50 év közötti) német és magyar férfiak összegyűjtését. Az összegyűjtésben szorosan együttműködtek az NKVD és a SZMERS alakulataival a helyi kommunisták, a sebtében megalakított városi és falusi pártbizottságok, valamint ezek vezetői. Annak érdekében, hogy mindezt zökkenőmentesen lehessen végrehajtani, a szovjet hatóságok a félrevezetés számos eszközét felhasználták, pl. 3 napi közmunka címén hívták össze a férfiakat. A hadifogoly-gyűjtőtáborokban (Szolyva) siralmas körülmények és előkészítetlen terep várta a foglyokat, nem volt fűtés, elég ágy, takaró, felszerelés, gyógyszer, tisztálkodási lehetőség. Gyorsan terjedt a vérhas és a kiütéses tífusz. A Kárpátalján összegyűjtött személyeket lényegében csak 1945 elején kezdték marhavagonokban tovább szállítani a Szovjetunió belső területeire: ukrajnai, belorussziai, kaukázusi és más munkatáborokba, lágerekbe. Becslések szerint több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és németet hurcoltak el, akiknek több mint a fele elpusztult a Szovjetunió különböző lágereiben. A túlélők csak 1947-től térhettek haza.

Olga Vlagyimirovna Lavinszkaja (Oroszország), az Orosz Föderáció Állami Levéltára osztályvezető-helyettese az orosz levéltári anyagok alapján a repatriálásról tartott előadást. A táborokban fogva tartottak hazaengedését 1944 óta külön repatriálási intézmény irányította, szervezte. Az adatok szerint 3 millió 414 ezer embert szállítottak haza a Szovjetunióból 1944 és 1953 között. 1995-ben feloldották ennek az anyagnak a titkosítását, azóta kutathatóak. Az előadó több korabeli dokumentumot mutatott be a táborok életéről: hivatalos iratokat, kérelmeket, határozatokat, fogolylistákat, egészségügyi papírokat, továbbá a szerelvények szállítóleveleit pontos névsorokkal.

Ute Schmidt (Németország), a berlini Freie Universität professzora azoknak a nem hadifogoly német deportáltaknak a sorsáról beszélt, akiket 1944–45-ben civilként „szedtek össze” a szovjet hatóságok, és mintegy „élő jóvátételként” használták fel munkájukat a németek okozta károk helyreállításában a Szovjetunióban. Mivel a német területeken ekkorra már alig volt 18–45 éves férfi, ezért a szovjet hatóságok nőket, öregeket és gyerekeket is elhurcoltak, akiknek egyharmada nem élte túl a szovjet munkatáborokat. A becslések szerint 700 ezer embert hurcoltak el , ezek között voltak Kelet-Európából elvitt kisebbségi németek is. A Szovjetunióban „olcsó és eldobható munkaerőnek” használták őket, csak a legminimálisabb létfenntartást biztosították számukra, miközben a legnehezebb munkát végeztették velük (pl. bányákban, nehézipari üzemekben). Fűtetlen, bútorzat nélküli barakkokban laktak megfelelő ruházat, cipő, higiénia, orvosi ellátás nélkül, éppen csak annyi élelemmel, hogy éhen ne haljanak. Egyes helyeken 30-40%-ot is elért a halálozási arány. A civil deportáltak emléke nem jelent meg a német (és más) kulturális és történeti emlékezetben, sorsukat marginális jelenségnek tartották, amivel csak az újraegyesítés után kezdtek el foglalkozni.

Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója a civil magyarok deportálásának okairól és adatairól beszélt. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 katona vált hadifogollyá. Ugyanakkor a valóságban Budapestet csak egy 70-80 ezres sereg védte, amelyből 40-50 ezer főnél több nem maradhatott életben a harcok végére. A szovjet hadvezetés a főváros elfoglalásának elhúzódását a védők irreálisan magas számával indokolta. Ehhez a túlzó számhoz kellett igazítani a bejelentett hadifogolylétszámot is, amelyet azonban csak a polgári lakosok egy részének elfogásával lehetett biztosítani. A hadifoglyok és deportáltak munkatáborba vitelével a szovjetunióbeli óriási munkaerőhiányt kívánták enyhíteni, az ország újjáépítésére tulajdonképpen jóvátételi közmunkára fogták az elhurcoltakat. A hadifogolylétszám-kiegészítés mellett etnikai tisztogatás is szerepet játszott a deportálásokban (a kelet-európai térségből a németeket, illetve a trianoni határokon túli magyarokat szedték össze), amely a kollektív büntetés gyakorlatával is összefonódott. Magyarország területéről összesen mintegy 700 ezer ember (hadifogoly, civil elhurcolt, internált) lehetett a szovjet táborokban.

Simon Attila (Szlovákia), a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója és a Selye János Egyetem egyetemi docense a felvidéki magyarok deportálásáról tartott előadást. 1944 őszén a szovjet hadsereg elérte az akkori magyar határt, és megkezdték az ott élő magyar és német lakosság elhurcolását. Ez megegyezett az új Csehszlovákiáról alkotott cseh és szovjet tervnek, mely szerint az új államban ne legyen magyar és német népesség, a deportálások tehát gyakorlatilag etnikai tisztogatást jelentettek, valamint a németek és magyarok kollektív bűnösségének és büntetésének gyakorlatát. 1944. november végétől megkezdődött a magyar lakosság elhurcolása, elsősorban a zárt magyar etnikai terület falvaiból. Csehszlovákia területéről nincsenek még biztos adatok, becslések szerint több 10 ezer, akár 50 ezer is lehet azoknak a száma, akik a Szovjetunióba kerültek munkatáborokba. Amikor pedig Csehszlovákia 1946-tól kérte a Szovjetuniót, hogy engedje haza az állam területéről elhurcoltakat, ebbe a magyarokat nem számolták bele. Így a felvidéki magyarok voltak azok, akik a legkésőbb tudtak hazamenni a szovjet munkatáborokból. Mindez a magyarok deportálásával a csehszlovák történelem szégyenfoltja, nem véletlenül nem téma ez a cseh közbeszédben, de még a történettudományban sem.

Dariusz Rogut (Lengyelország), a Jan Kochanowski Egyetem oktatója „Lengyelek az NKVD táboraiban 1947 után” címmel tartott előadást. A lengyel elhurcoltakat (holott a lengyelek a németek ellen harcoltak, elvileg a Szovjetunió mellett) az alábbi kategóriába lehet sorolni: ellenállók (a szovjet támadással szemben), a lengyel nemzeti hadsereg alsóbb tisztjei, a felsőbb tisztikar, kormánytisztviselők és (a Szovjetunió elleni) összeesküvéssel gyanúsítottak, németekkel kollaborálók, a Szovjetunió elleni bűncselekménnyel vádoltak. 1945 elején még több mint 10 ezer lengyel volt munkatáborban, közöttük 10% felett volt a halálozási arány, de akadt olyan tábor, ahol 23%-os volt a mortalitás. A lengyel (németekkel szemben) ellenállókat is elítélték, hazaárulás, sőt kollaboráció vádjával is.

Ramona Staveckaite-Notari (Litvánia), a Litvániai Népirtás és Ellenállás Kutatóközpont tudományos munkatársa a litván elhurcoltakról tartott előadást. Litvánokat több hullámban is deportáltak a Szovjetunióba, először 1940–41 során a szovjet megszállás idején szovjetellenes tevékenységért, majd a második nagy deportálási hullám 1945–1953 között zajlott, főként megtorlás jelleggel. A litván elit és értelmiség – tisztviselők, papok, tanárok – jelentős része esett ennek áldozatul. 1944–1947 között 70 ezer litvánt hurcoltak munkatáborokba, főként a különleges táborokba, ahol embertelen körülmények között kellett élniük és dolgozniuk.. Ilyen volt Vorkuta is, ahol 1945-től 1952-ig a litvánok száma 22-szeresére nőtt. A vorkutai táborok foglyainak összlétszáma több mint 70 ezerre tehető, a többi ilyen különleges táborral együtt 260 ezerre, akiknek majdnem fele ukrán volt, egyharmada balti államokból származó, azon belül is a litvánok voltak a legtöbben. Foglyok dolgoztak a bányákban, az üzemek, a vasút és a települések, a kikötők és a víztározók építkezésein, földtani feltáró munkákon és fakitermeléseken. Az embertelen munka- és életkörülmények, a zord téli időjárás következtében tízezrek haltak meg. A litvánok elengedésük után csak a kijelölt lakhelyre távozhattak, nem mehettek vissza Litvániába, így gyakorlatilag több 10 ezer litvánt száműztek hazájukból a családjukkal együtt.

Spannenberger Norbert (Németország), a Lipcsei Egyetem oktatója „A magyarországi németek málenkij robotja” címmel tartott előadást. Ez a téma még mindig marginális helyet foglal el a történeti kutatásban, és ugyan ma már többen is foglalkoznak vele, a német társadalom még mindig idegenkedve fogadja mindezt. A világháború után a németek ellen a vae victis elv értelmében jártak el, gyakran cél volt az is, hogy az adott ország megszabaduljon német kisebbségétől. A kollektív bűnösség és büntetés elve szerint, de a háttérben gyakran gazdasági okokkal folyt a németek elhurcolása. A deportálás indoka szóban a háborús károk helyreállítása volt, valójában kényszermunkát alkalmaztak a gazdaság fejlesztésére. A Szovjetunióban több millió kényszermunkás dolgozott a táborokban. A németek közé beleszámították Kelet-Európa német kisebbségét is (a nőket is), és munkaerőként tekintettek rájuk. A „rabszolgamunka” alkalmazására a totális büntetés volt az indok. A Szovjetunióba hurcolt magyarországi németek között feltűnően magas a nők aránya – ekkor már alig találtak férfit a térségben a Waffen-SS 1944-es erőszakos sorozása miatt. Kiadott parancs volt a szovjet hatóságoknak a németek összeszedése Magyarországon is, de itt állandó nehézséget okozott, hogy ki is számít németnek, és ebben a magyar hatóságok komoly vitákat folytattak a szovjet hatóságokkal. A szovjetek számára a név volt a fontos, míg a magyar hatóságok azt vették magyarnak, aki magyarnak vallotta magát, így nagyon sok német származású magyart nem vettek fel a deportálási listára. A szovjetek aztán ellenőrizték ezeket, majd kibővítették.

Molnár D. Erzsébet (Ukrajna), a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszékének oktatója „Kárpátaljai magyarok és németek a Szovjetunió táboraiban” címmel tartott előadást. 1944 októberében a szovjet hadsereg átlépte Kárpátalja határát. A 4. Ukrán Front 0036. számú parancsa szerint összeírták a 15–50 éves magyar és német férfi lakosságot, és a lista alapján megkezdték begyűjtésüket. A kötelező 3 napos munkára jelentkezők közül a nem magyar és német (ukrán, ruszin, szlovák) férfiak hazatérhettek, míg a magyar és német nemzetiségűeket 1944 novemberében gyűjtőtáborba vitték (Szolyva), ahol a rossz körülmények, a hideg, az éhezés és a járványok (tífusz, sárgaság) miatt már ekkor több ezren haltak meg. Az elhurcoltak száma egy 1945-ös lista szerint 28 ezerre tehető. A deportálásokban a vallás is szerepet játszott, ugyanis míg a katolikusokat és a reformátusokat elvitték, hiszen azok biztosan magyarok, a görög katolikusokat nem, még ha magyar nemzetiségűek voltak is. Ez nem jelentette, hogy a görög katolikus egyház vagy a magyar görög katolikusok megmenekültek volna. Időközben Kárpátalja egy látszatszavazással a Szovjetunió része lett, és az egyházak vezetőit koncepciós perekkel elítélték és táborokba vitték a Szovjetunióba. A római katolikus és református egyház „lefejezése” mellett a görög katolikus egyházat is megszüntették 1949-re.

Stark Tamás, a MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa „A civil lakosság részleges elhurcolása Magyarország, főleg Budapest területéről” címmel elsősorban a budapesti deportálások körülményeiről tartott előadást.
Kutatásának forrása a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának anyagában található kutatólapok, amelyeket a hozzátartozók töltöttek ki és küldtek a Külügyminisztériumba, abban a reményben, hogy elősegíthetik Szovjetunióba vitt családtagjuk hazahozatalát. Stark Tamás eddig 970 dobozt nézett át és dolgozott fel, ez alapján az elhurcolások időbeli és térbeli keretei jól körülhatárolhatóak. A civil személyek összegyűjtése már az ostrom alatt megkezdődött Budapesten. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó feljegyzések a kutatólapokon arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. Az óvóhelyekről, lakásokból való elhurcolások mellett a szovjet hatóságok a munkaképes korúak kötelező jelentkezését is elrendelték. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, sőt új lendületet vettek; éppen a harcok befejeződése után nyílt igazán lehetőség a munkaképes korban lévő lakosság számbavételére és egy részének elszállítására. Az ostrom alatt rendszertelenül végrehajtott fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikusan végrehajtott deportálások váltották fel. A fegyvernyugvás után az elhurcolás legfőbb színterévé az utca vált. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vitték el az utcákról, sőt a házakból az embereket. Az előadó szólt a kutatások során a legnagyobb nehézséget jelentő feladatról: a civil foglyok létszámának lehetséges megállapításáról. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét, ugyanis Budapestet egy 70-80 ezres sereg védte, amelyből 40-50 ezer főnél több nem maradhatott életben. A hiányt nyilvánvalóan civilek elhurcolásával pótolták. A védők számáról közölt, felnagyított adat azonban Stark Tamás szerint nem tekinthető az elhurcolások alapvető okának, mivel a főváros elfoglalásáról hírt adó jelentés kiadását megelőzően is folytak már fogolyszedő akciók Budapesten. A biztonsági szempont sem ad elégséges magyarázatot mindarra, ami Budapesten és környékén 1944 decemberétől 1945 tavaszáig zajlott, mert akkor hetekkel a fegyvernyugvás után nem került volna sor elhurcolásokra. Stark Tamás úgy véli, nem a hátország biztosítása, nem a harc elhúzódása és még csak nem is a téves frontstatisztika korrigálása volt az alapvető oka a fogolygyűjtésnek és ezen belül a civilek elszállításának. A foglyokra – függetlenül attól, hogy katonák vagy civilek voltak-e – a Szovjetunió újjáépítése miatt volt szükség. A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkásseregre tegyen szert.

Farkas Ildikó