Kollaboráció és ügynökkérdés: konferenciabeszámoló

TTI 052 kicsiA kollaboráció és az ügynökkérdés tudományos kutatása címmel konferenciát rendeztek az MTA BTK Történettudományi Intézetben 2012. október 9-én. A rendezvényt megnyitó Fodor Pál, a BTK mb. főigazgatója, az MTA BTK TTI igazgatója hangsúlyozta, hogy a BTK Történettudományi Intézet a Kádár-kor kutatásának is szervező központja kíván lenni, e törekvés vezette a konferencia megrendezését. Horváth Sándor, a BTK TTI főmunkatársa, a konferencia főszervezője bevezetőjében kiemelte, hogy ez az ülésszak az első része a Kádár-kor kutatásáról szervezett konferenciasorozatnak, amelynek következő rendezvénye december 14-én a kollektivizálás témakörét fogja áttekinteni.

Kollaboracio 0001 Gyáni Gábor akadémikus, a Történettudományi Intézet kutatóprofesszora A kollaboráció szégyene és dicsősége című előadásában felvetette a kérdést: mi is számít kollaborációnak? A hatalommal való együttműködés mikor éri el azt a határt, hogy kollaborációnak tekinthető? Különbség tehető az ideológiailag megalapozott és a pusztán érdekből történő együttműködés között, de ezek között nem húzódik éles határ. Az utókor a már ismert események tudatában hozza meg ítéletét (és minősíti gyakran erkölcstelenségnek főként az önként vállalt kollaborációt), a történetírásnak azonban a történeti elemzés eszközeivel kell a problémakört vizsgálnia. Gyáni Gábor Elias Canettit idézte, aki a diktatórikus hatalom egyik ismérveként a hallgatást jelölte meg, a titok birtoklását – szemben a „titokszegény”, mindent „agyonbeszélő” demokráciákkal. Mindez speciális megvilágításba helyezi az ügynökkérdést: a hatalom az erejét jelentő titkokat akarja birtokolni, és ehhez szüksége van az ügynökhálózatra, amely a társadalomnak a hatalom elől elrejtett (és ezért a hatalom számára potenciálisan veszélyt jelentő) elemeit a hatalom számára feltárja. Az ügynökök nélkül a hatalom nem lenne képes a magánember szintjén a titkokat megtudni. Éppen ezért lenne fontos Gyáni Gábor szerint az egykori Kádár-kori ügynökök felfedése, hiszen ezzel lehetne végérvényesen eltüntetni a „titkok hatalmát”.

Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) főigazgatója Mire jók az állambiztonsági iratok és mire nem? című előadásában elmondta, kutatásaiban eddig nem az ügynökaktákra koncentrált, részint mert ezek az állambiztonsági iratok kisebb hányadát teszik ki, részint mert véleménye szerint a főként intim részletekkel szolgáló, de lényeges információt ritkán tartalmazó ügynöki jelentések történetileg csak sokadrangú forrásanyagnak tekinthetők. Az ügynökök részben kényszer hatására lettek ügynökök (általában a rendszer szempontjából hátrányos, kiszolgáltatott helyzetből származtak vagy zsarolták őket), vagy „motiváltak” voltak, ami azonban általában az aktájukra ráírt „hazafias” indok ellenére sem jelentett patriotizmust, inkább a különböző előnyök – juttatások, karrier – reményében végzett szolgálatot. Közel 250 ezer lehet azoknak a száma, akik az államszocializmus korában valamilyen módon, hosszabb-rövidebb ideig ügynökök lehettek, közülük eddig mintegy négyezer azonosítását segítette elő az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Négyszáz körül van azok száma, akiknek a neve a széles nyilvánosság elé került, ez alig 1,6%, azaz pusztán csak a jéghegy apró kis csúcsa látható. Az iratok többsége az ügynöki jelentéseken túl az ügynök és tartótisztjének viszonyáról, az alkalmazott presszióról szól, de leginkább a megfigyelt célszemélyről, ezért Gyarmati György úgy véli, az iratok nyilvánosságra hozatala leginkább a megfigyelt személyt tenné közszemlére és nem az ügynököt magát. A jelentések a korszakban egyfajta közvélemény-kutatást jelentettek, „hangulatjelentésekként” funkcionáltak. Az ügynökiratokat tehát – Gyarmati György véleménye szerint – az államszocializmus társadalomtörténeti forrásai között lehet számon tartani, jól kiválasztott részleteik „adalékanyagként” gazdagíthatják képünket a Kádár-korról, de semmiképpen nem minősülnek elsődleges forrásnak, és nem képezhetik új részdiszciplína vagy akár kutatási szubdivízió alapját.

Ungváry Krisztián, az OSZK ’56-os Intézet Csoport tudományos munkatársa „Ügynökkérdés” és az iratok kritikája – állambiztonsági források a történeti kutatás tükrében című előadásában – Gyarmati György véleményével vitázva – az állambiztonsági iratok, ezeken belül is az ügynökiratok fontosságát hangsúlyozta. Az igaz, hogy a korszak kutatásában nem az ügynöki jelentések a legfontosabbak, és megfelelő forráskritikával kell kezelni azokat, de ez utóbbi minden történeti forrásról elmondható. Fontosságukat pedig nem is annyira a bennük található lényeges vagy kevésbé lényeges információ adja, hanem az, hogy a rendszer működési mechanizmusára világítanak rá. Ungváry Krisztián szerint a Kádár-rendszer működésének igazi lényege az aljassága volt, ami a hivatalos anyagokból, például a KB anyagaiból nem derül ki, de jól látható a diktatúra mindennapjairól beszámoló ügynökiratokban. Az ügynökök egy erősen fluktuáló rendszerben léteztek, nagy részük egy éven belül kikerült a hálózatból, ugyanakkor egy-egy fontos ügynök, aki sokáig (akár évtizedekig) és jelentős személyekről vagy körökből jelentett, messze nagyobb jelentőséggel bírt, mint a róla szóló statisztikai adat. Az ügynökiratok tehát fontos források, ugyanúgy kell őket kezelni, mint más levéltári iratokat, a hozzáférés és a nyilvánosságra hozatal tekintetében is. Az ügynökök feltárása ellen irányuló törekvés azt jelenti, hogy a múltnak ezen a részén még nem sikerült túllépni – éppen ez adja a feltárás jelentőségét.

Rainer M. János, az OSZK ’56-os Intézet Csoport osztályvezetője Az ügynök mint a kádárizmus szimbóluma című előadásában először megpróbálta meghatározni az ügynök, a kádárizmus és a szimbólum fogalmát. A kádárizmus Rainer szerint lényegében nem különbözött a Rákosi-rendszertől, azaz a sztálinizmus rendszerétől, de mégis meghatározható valami egyedi jellege, amely informalitáson, elhallgatáson alapuló „egyfajta társadalmi közérzet” volt. Az ügynök a kádárizmus egyik szimbóluma lett, bár Rainer szerint még nem eléggé kutatott kérdés, mennyiben különbözött, különbözött-e egyáltalán a Rákosi-kori rendszertől. Sajátos vonásai: az ügynöki tevékenység fedett, titkok övezik; a kollaboráció e formája szűk körű, de szélsőséges; démonizálható és sztereotipizálható jelenség, ezért jó alany bűnbaknak; a kommunizmus kriminalizálhatóságának eszköze. Az ügynökről való beszédmód három megközelítési lehetősége: 1. az ügynökleleplezés, amely a rendszerváltás deficitjéből fakad és annak szimbolikus folytatásaként fogható fel; 2. a felmentő beszédmód, melynek során az egyéni vagy kollektív „kebelre ölelés” figyelhető meg, a késő Kádár-kori elhallgatás, nem emlékezés folytatása; 3. az analitikus-megértő hozzáállás az utólagos erkölcsi ítéletalkotással szemben megpróbálja megérteni az akkori helyzetet is, ami elsősorban – de nem kizárólag – a szakmai hozzáállás jellemzője.

Takács Tibor, az ÁBTL tudományos kutatója A hálózat társadalomtörténeti kutatása címmel az ügynökiratok kutatásáról, azok felhasználhatóságáról tartott előadást. A rendszerváltás után szükségessé vált a totális rendszer történetének kutatása és megírása, ehhez kapcsolódott – és kapcsolódik – az állambiztonsági iratok feltárása. Az iratokról elterjedt, hogy jól használhatók forrásként, noha sok elvárásnak kellett megfelelniük, és gyakorlatilag a jelentő és tartótisztjének közös „alkotásaként” készültek, így forrásként csak komoly fenntartásokkal lehet hasznosítani őket. Ugyanakkor másféle szemléletű megközelítéssel, társadalom- és kultúrtörténeti szempontból nagyon hasznos forrást jelenthetnek ezek az iratok. Az állambiztonsági szerveknek időről időre statisztikai adatlapokat kellett készíteniük az ügynökökről, amelyekből az ügynökök szociális hátteréről, származásáról, társadalmi összetételéről és annak változásáról lehet képet kapni. Az is sokatmondó, hogy hogyan változott magának az állambiztonsági szolgálatnak az ügynökök társadalmi kategóriákba való besorolásához alkalmazott fogalmi készlete, kritériumrendszere. Az adatlapok más információt tartalmaztak az 1950-es, az 1960-as, majd az 1970-es években, ami a társadalom összetételének, illetve felfogásának alakulását, a társadalomkép változását mutatja. (Az 1970-es években például már nem szerepelt a származás, viszont szerepelt a nem, életkor, foglalkozás, nyelvtudás szerinti kategorizálás – azaz egy másfajta társadalomkép jelenik meg.) Az ügynökök által írt szövegek elemzésében fontos szempont lehet, hogyan teljesíti az ügynök az elvárásokat, hogyan helyezi el magát a rendszerben. Ebben a megközelítésben a jelentések torzításai – amit a forrásként való felhasználhatóságuk akadályának tartanak – éppen hogy nem gátjai, hanem tárgyai lehetnek a történeti vizsgálatnak.

Az első ülésszakot követő vita főbb kérdései a kádárizmus meghatározására és az ügynöki iratok forrásként való hasznosításának problémáira vonatkoztak. Kecskés D. Gusztáv az ügynökök egyéni motivációiról, az egyéni érdekek érvényesítéséről kérdezett. Stefano Bottoni arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon a közérdeklődés nem a rendszer fenntartóira, a szolgálat apparátusára irányul, hanem az ügynökök személyére. Gábor György véleménye szerint az ügynök mint titokgazda és mint „aljas” tevékenység valóban jól jelképezi a kádári rendszer lényegét. Szalai Miklós a kádárizmus lényegét úgy fogalmazta meg, hogy az olyan diktatúra volt, amely a hatalom és a lakosság konszenzusán alapult, és ennek a képmutatásnak – egy brutális diktatúrát élhető rendszernek mutat – valóban szimbóluma lehet az ügynök. Gyarmati György ismét hangsúlyozta, hogy figyelembe kell venni, az ügynökiratok 90%-ban a megfigyeltekről adnak információt, és nem a jelentőről, és így kell értékelni, mennyire használhatók elsődleges forrásként. Rainer M. János válaszában kiemelte, hogy a magyar társadalom nem támogatta egyöntetűen a Kádár-rendszert. Az ügynökök megnevezésének igénye véleménye szerint elsősorban a rendszerváltás deficitjével függ össze. Gyáni Gábor is erősítette azt a nézetet, hogy a tettesek felelősségre vonása Magyarországon nem volt teljes. A kollaborációval kapcsolatban ugyan nehéz határokat húzni, de az ügynök kategóriája mindenképpen a kollaboráció minősített esetének számít.

kollaboracioKollaboracio 0034konfBaráth Magdolna, az ÁBTL tudományos kutatója, osztályvezető az ülés második részében A KGB magyarországi emberei című előadásában felvetette a kérdést, hogy miért kellettek a Szovjetuniónak jelentő ügynökök Magyarországról, amikor a kommunista párt (MKP, MDP, majd MSZMP) révén a szovjet vezetésnek gyakorlatilag mindenről tudomása volt, ami Magyarországon történt, legyen szó ipari termelésről, katonai ügyekről vagy a Központi Bizottság üléséről. Mégis szükségük volt ezeken felül is adatokra, részben a magyar állambiztonsági szolgálatokról, részben pedig olyan területekről, ahonnan nem biztos, hogy megbízható információ került a szovjetek kezébe, például éppen a párt belső ügyeiről. A szovjet szervek magyarországi ügynökei főként azokból kerültek ki, akik az első világháború idején hadifogolyként vagy azt követően emigránsként a Szovjetunióba kerültek, majd hazatérésük után megmaradtak szovjet kapcsolataik. A hazai szovjet kémhálózat „szupertitkos” volt, azaz az MKP legfelsőbb vezetése sem tudott róla, éppen mert az egyik feladata volt a magyar kommunista vezetésen belüli erőviszonyok feltérképezése, az „elhajlók” és trockisták felderítése. (Mindezekre csak 1962-ben, a törvénysértések feltárására alakult vizsgálóbizottság tevékenységének köszönhetően derült fény.) Nem tudni még, a Szovjetunióból hazatért magyar kommunisták közül – akik megtartották szovjet állampolgárságukat, és feltehetően közülük kerültek ki a szovjet állambiztonsági szervek magyarországi ügynökei – hányan vállaltak a politikai rendőrségen munkát. (Eddig körülbelül 500 ilyen személyt tudtak azonosítani, mindannyian magas politikai beosztásban voltak.)

Müller Rolf, az ÁBTL tudományos kutatója Nemzeti emlékezet program: lengyel példa – magyar helyzet című előadásának tárgya annak összehasonlítása volt, hogyan viszonyul a nemzeti emlékezet problémájához a két ország. Az előadó az emlékeket gondozó intézmények honlapjait vizsgálta: mit tudhat meg egy kívülálló a nemzeti történelemről? Többféle megközelítés lehetséges. Az „emlékezeti halmaz” egyre növekvő, koherens, fotóalbumként elképzelhető entitás. A „nemzeti emlékezet” inkább leszűkített, célzatosan válogatott tartalom, mely imázsépítést, elkülönülést, társadalmi összetartást szolgál. Az állam a különféle tartalmak befogadásával vagy az azoktól való elzárkózással definiálja önmagát. A nemzeti emlékezet eszközrendszere (bizonyítékok, csatornák) és szervezete (képek, emlékhelyek, honlapok). Az előadó kitért az e téren a jövőben az állami levéltárakra váró kihívásokra. Országonként eltérő megoldások születtek a feladat megoldására, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete 1998 óta létezik, 220 millió złotyból gazdálkodik, 2000 munkatárssal. Feladata a „történelmi bűnök” vizsgálata, átvilágítás, közoktatás, levéltári munka. Tízezreket tartanak nyilván, például régi állambiztonsági dolgozókat. Az előadás honlapok bemutatásán keresztül láttatta az intézet munkáját: hírportál a német és szovjet támadásról a második világháborúban, külön honlap a katyńi mészárlásról, a szocialista időszak megmozdulásairól (1956, 1968, 1989 stb.), virtuális nemzeti panteonok. Címek: „Bűncselekmények nyomában”, „Igazság a táborokról”, „A lengyel falvak mártíromsága”. Cél a szakadatlan nemzeti küzdelem ábrázolása, a „bűnösök” keresése. Az egész projekt igen programszerű, sok politikai kritika is éri. Magyarországon 1997-ben alakult meg a Történeti Hivatal és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. A levéltár nem tett közzé ügynöklistát, és az intézmények is sokkal kisebb szerepet kapnak a közoktatásban. Egyfajta folyamatosan bővülő archontológiai adatbázis készül. Fontos orgánum a népszerű Betekintő internetes folyóirat. Új eredmény a recski munkatáborról nemrég elkészült honlap.

K. Horváth Zsolt, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet oktatója A francia kollaboráció emlékezete – Henry Rousso „köpönyege” című előadásában a közvélemény-formáló történész újabb keletű figuráját mutatta be. A történelem korábban csak a régmúlt kutatásából állt. Az első világháború után lökést adott a jelenkortörténetnek a szembenézés általános társadalmi igénye, a második világháború után ugyanezzel az igénnyel már nem találkozunk, jellemzőbb a „nagy hallgatás”, melyet a német és francia történelmet vizsgálva Arthur Koestler „politikai neurózisnak” nevezett. Henry Rousso a „Vichy-szindróma” kérdését járta körül. Állítása szerint a reprezentáció felülírja a tényeket, az emlékezetet felülírják a politikai játszmák. A történettudomány megpróbált reagálni a problémákra, de a francia fegyverletétel és összeomlás rossz emlékként elhomályosult. De Gaulle inkább a hősi ellenállás emlékére koncentrált a „gloire” szellemében. Hatása az 1960-as évekre elhomályosult, de az igazi váltás a „Bűn és sajnálat” című dokumentumfilmhez kötődik, melynek kapcsán előkerül a francia eredetű háborús bűnök kérdése, az „önkéntesség árnyéka” Vichy-Franciaországban, a franciák által franciák ellen elkövetett bűnök, az antiszemitizmus problémája, a folytonosság kérdése Pétain és De Gaulle államai között. Megjelenik a „büszke kollaboráns” alakja is, aki hisz a katonás rendben, és a németek elleni vereséget a republikánus eszme hasznavehetetlenségének tulajdonítja. A film bemutatását televízióban csak 1981-ben engedélyezték, moziban azonban 87 héten át mintegy 600 ezren nézték meg. 1944–1968 között a francia társadalom elfogadta a De Gaulle vezette emlékezetpolitikát. 1968 után azonban a felnövekvő új generáció – hasonlóan a német társadalomhoz – már elutasította ezt a képet. Rousso szerint a váltásban nagy szerepe volt az 1970-es évek retrodivatjának. A közelmúlt történelemszemléletében bekövetkezett váltáshoz rugalmas államra, felkészült kutatógárdára és társadalmi igényre volt szükség.

Schlachta Krisztina, a pécsi egyetem oktatója A Stasi és Magyarország: A Stasi-iratok helye a német nemzeti emlékezetben című előadásában hangsúlyozta, hogy miközben az egykori NDK területén nagy figyelmet kap ez a kutatás, ugyanakkor például Dél-Németországban jellemző, hogy egy többemeletes könyvesboltban az NDK történetéről legfeljebb maroknyi kötetet találhatunk. Jellemző, hogy nincs külön NDK- és Stasi-emlékezet: az NDK-val kapcsolatos bármilyen jellegű kutatás nyomban beleütközik a Stasi témakörébe. Ez az 1950 és 1990 között, külön minisztérium formájában működő szervezet teljesen átszőtte az NDK mindennapjait. A kezdetben kemény, akár a kínzásig menő eszközeiről híres szervezet az 1970-es évektől kifinomultabbá vált, előtérbe került a tudományos megközelítés, a szociálpszichológia, a csendes megfigyelés, a nem konkretizált fenyegetés. A német egyesítést követően a téma kutatására külön levéltár alakult, a BSTU, ahová azóta 5 millió különféle állampolgári kérés futott be. A Stasi az 1980-as években is változatlan intenzitással működött, figyelte a kialakuló új szubkultúrákat, például a rendkívül erős punkmozgalmat. 1989-ben az intézmény 90 ezer főt foglalkoztatott katonai hierarchiában, munkájuk ismert és köztudott volt. Mintegy 110 ezer besúgót alkalmaztak ekkoriban, köztük számtalan kiskorút. 1989-től a „Freiheit für meine Akte” mozgalom keretében az állampolgárok bizottságokba tömörülve mind több Stasi-központot foglaltak el, hogy megakadályozzák az esetleges iratmegsemmisítéseket. A szervezet fenyegetése még az utolsó napokban is valós volt, az állampolgár hozzáállása kihatott munkahelyére, külföldi utazási lehetőségeire, továbbtanulási esélyeire. Hihetetlenül részletes akták készültek mindenről (a „mit ettek a nyaraláson”-szintig menően). Utólag a szervezet teljes struktúráját feltárni is hosszú évekbe telt, az iratok valódi elemzése még kezdeti stádiumban van. A Stasi-anyagok jól használhatók helytörténeti, szubkultúra-történeti és egyéb kutatásokra is. Az 1990-es évek újabb retrohulláma keretében eleinte kedélyes formában igyekezett feldolgozni a múltat a társadalom, a komolyabb elszámoltatások, kutatások várattak magukra. A szervezet történelméről hangulatos és érdekes mementó például „A mások élete” című film vagy komolyabb formában „A Stasi-lánc” című, számtalan kiadást megélt könyv egy ausztrál szerző tollából.

A második ülésszakot követő vitában Cseh Gergő Bendegúz megerősítette az óriási iratmennyiségről szóló információkat: több tíz km-nyi iratról még a német kutatók sem tudják, mit rejt. Szalai Miklós kérdést intézett Müller Rolfhoz: a mai lengyel kommunista hogyan éli meg, hogy talán a lengyel néptől alkatilag a legidegenebb a kommunizmus eszméje? Megemlítette a Vichy-Franciaországgal kapcsolatos ideológiai vetületeket is: van-e különbség ennek megítélésében az egyes francia térségek függvényében? Acsády Judit a beszervezések fenyegetési faktorával kapcsolatban érdeklődött, míg Horváth Sándor többek között az egykori magyar állambiztonsági struktúra mintáiról kérdezett. Baráth Magdolna válaszul a szovjet tanácsadókról beszélt, akiknek hatását jól szemléltetik például az aktákba bevarrt lapok. Müller Rolf a történetírás egyik nagy problémájáról, az ügynökök megnevezésének szükségességéről beszélt: vajon érdemes-e megnevezni az egykori ügynököket, és ennek milyen hatásai lehetnek? Példaként Jaruzełski és Walęsa megítélésének változásait/és változatlanságát hozta fel. K. Horváth Zsolt a francia levéltárak kezelésének változásáról beszélt, a meghökkentően hosszú bezárkózásról és a lassú szembenézésről. A régi emlékektől érintetlen generáció igénye változtatta meg a francia levéltári rendszert. Ami Franciaország ideológiai-szellemi megosztottságát illeti területi alapon, van egyfajta észak–déli különbség, de ez nemigen hat ki a történelemszemléletre. Schlachta Krisztina a Stasi „főállású nem hivatalos munkatársairól” beszélt, és a zsarolás-tényezőről: nem volt szükség zsarolásra, az állampolgárok megszokták a folyamatos fenyegetettség miatti engedelmességet, a látszólag céltalan, de állandó információgyűjtést. Müller Rolf a „kirakatban” és „háttérben” tevékenykedő titkosszolgálatok közötti különbségeket említette.

kollaboracioKollaboracio 0017konfkollaboracioKollaboracio 0023konfkollaboracioKollaboracio 0019konfStefano Bottoni, az MTA BTK Történettudományi Intézet főmunkatársa Gyilkosok és profik. A Securitate a közbeszédben és a szakirodalomban című előadásában a Securitatéval kapcsolatban élő „toposzok” kérdéskörét elemezte. Három elterjedt állítást vizsgált meg az utóbbi évtizedben lehetővé vált kutatások alapján: 1. a Securitate óriási apparátussal rendelkezett, mindent tudott, szinte mindenkit beszervezett; 2. a biztonsági szolgálat állam volt az államban, valójában ő irányította a román kommunista rendszert, és a politikai vezetők is tartottak tőle; 3. a volt állambiztonsági tisztek az 1989-es rendszerváltás haszonélvezői lettek, akik politikai és gazdasági tőkévé konvertálták „szaktudásukat”. Az apparátus létszámáról Bottoni adatai azt mutatták, hogy az arányokat tekintve nem volt jelentősen nagyobb, mint más kommunista országokban. (1989-ben körülbelül 15 ezer fős apparátusa mellett 23 ezer fős belbiztonsági alakulat volt, a 486 ezer, dossziéval rendelkező ügynökből 137 ezer aktív volt.) Tevékenységét tekintve a Securitate hasonló periódusokat mutatott a keleti blokk többi politikai rendőrségéhez. Az 1948–1953 közötti korszak politikai letartóztatásai és az internálások után 1953–1956 között a tömeges erőszak szüneteltetése és leépítés volt látható, majd 1958–1963 között a terror második hulláma következett, ezután 1964–1968 között amnesztia és stratégiaváltás. A Ceauşescu-korszakban felerősödött a Milícia politikai szerepe, valamint a határőrség tevékenysége, és ez felveti annak kérdését, hogy főként ki alkalmazta 1965 után a fizikai erőszakot. A Securitate-kutatásban sok fontos kérdés vár tisztázásra. Megítélésében ma Romániában elterjedt a „két Securitate elmélete”, miszerint az 1964 előtti gyilkos terrorszervezetből az ország érdekében cselekvő „normális” és professzionális titkosszolgálat lett. Ez összefügghet azzal, hogy a mai Romániában a Securitate volt apparátusából jelentős számban találhatók a posztkommunista államépítés szolgálatában.

Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész Pálfi Géza élete a Securitate irataiban és a magyar vonatkozású romániai állambiztonsági iratok kutathatósága címmel egy esettanulmányt ismertetett. Kutatásának helyszíne a CNSAS – a Securitate Irattárát felügyelő Országos Bizottság volt. Itt a következő irattípusok fordulnak elő: dokumentációs (a rendszer működése), információs (megfigyelt személyek, csoportok) és hálózati fondok (hálózati személyek). Az intézményben 1027 akkreditált kutató dolgozik az anyagon, akiknek többsége magánember. Pálfi Géza (1941–1984) római katolikus pap, teológiatanár volt, akinek a halála körül terjengő mendemondákat a Securitate sokszor nehezebben kontrollálta, mint korábban Pálfi tevékenységét. A korszakban az erdélyi magyar egyházak kettős szerepet láttak el, egyfelől ideológiait, másfelől nemzetiségi kisebbségit. Pálfit mintegy 21 éven át megfigyelték, miután vatikáni kapcsolatteremtési kísérletet ajánlott fel Márton Áronnak, aki ezt elutasította. A Pálfi-időszak a „kényszerű együttélés” ideje volt. Megfigyelésében 83 ügynök működött közre, akik közül csupán 12 fő volt világi személy. A kutatók a megfigyelés történetét és a kollaboráció formáit dolgozták fel. A közeg az egyház és a kapcsolódó szervezetek, az ügynökök pedig tanárok, diákok és papok voltak. Pálfi az első mintegy 10 év során nem tudott a megfigyelésről, ezt követően azonban már tisztában volt vele, és megtanult együtt élni ezzel. Ez az ügy nem az elnyomó hatalom és a szenvedő pap története volt, ennél sokkal bonyolultabb és szerteágazóbb lett, a történet több ponton kilépett e keretek közül, és belejátszott az egyházi világképet már ellenző, szocialista modernizációt áhító helyi magyar elit is.

Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL tudományos kutatója, osztályvezető-helyettes Titkosszolgálati iratok az egykori szocialista országokban című előadásában bemutatta a hét volt szocialista országban létrehozott állambiztonsági adatokat kezelő intézményt, amelyek mintegy az állampolgároknak nyújtott szolgáltatásképpen működnek. Németországban 1990-ben alapították a BSTU-t 1606 fővel, 202,3 millió euró költségvetéssel. Mintegy 111 kilométernyi iratanyagot őriznek, és egyebeket, például 16 ezer zsáknyi, kézzel összetépett dokumentumot. Ezeket szoftverrel próbálják feldolgozni. Alapjog mindenki számára a róla szóló információk megismerése, mások neveit pedig az iratokon anonimizálják. Az áldozatok személyes adatait is nehéz kutatni. Lengyelországban a Nemzeti Emlékezet Intézete 2240 fővel működik, 53,8 millió euró költségvetéssel, és 86 km-nyi anyagot gondoz. A kutatók és kutatottak jogai a német verzióhoz hasonlók. Csehországban a legliberálisabb a kutatási gyakorlat. Egy kutatóintézet és egy levéltár, 247 fő foglalkozik a témával, 2,7 millió eurós költségvetéssel, 18 km-nyi iratanyag birtokában. Bárki kutathat, a 30 évnél régebbi iratokat pedig nem is anonimizálják. Szlovákiában szintén Nemzeti Emlékezet Intézete néven működik 2002 óta, 1,5 millió eurós költségvetéssel a 65 főt foglalkoztató intézmény, mely 1,8 km-nyi iratanyagot gondoz. A kutatás igazgatói engedélyhez kötött. Romániában 2006-tól 234 fő dolgozik 24 km-nyi iratanyaggal, melyhez akkreditált kutatók férhetnek hozzá. Bulgáriában 103 fős intézményhez tartozik 7,5 km-nyi irat. Magyarországon az ÁBTL gondozza ezeket a dokumentumokat. Az előadó költségvetés, létszám, alapítási év, iratanyag-mennyiség és szabályok alapján végzett összehasonlításokat. Látható, hogy ezen intézmények működésének a nyilvánosság, a kutatásszabályozás és az érintettek adatvédelme között kell megtalálnia az egyensúlyt.

Tabajdi Gábor, az ELTE doktorandusza Az állambiztonság budapesti terei. Titkos lakások, titkos találkozóhelyek című előadását azzal kezdte, hogy témája egyszerre jól ismert és ismeretlen. Sok egykori állambiztonsági objektum részben vagy egészben bejárható. Számos helyszín azonban ma is hasonló célokat szolgál, így nem látogatható.Az elhelyezés gyakran beszél a folytonosságról is – lásd Andrássy út 60. Ebben praktikus, hatalomtechnikai és egyéb okok játszanak közre. Az államvédelem intézményei az egész országot behálózták. Immár rendelkezünk az államvédelmi ingatlanok teljes országos listájával, amely megtalálható például a „Fehér Hollók” munkacsoport honlapján (http://hollok.hu). Budapest egyes részei szinte „államvédelmi negyednek” nevezhetők (például az Andrássy út). Az ingatlanok egyes részeit több-kevesebb sikerrel igyekeztek rejteni, fedőobjektumok segítségével. Az előadó megemlítette Kádár János felszólalását egy új államvédelmi központ terveiről és a várható költségeiről.

Az idő rövidsége miatt csupán mintegy negyedóra maradt a konferenciát lezáró vitára. Néhány kérdés hangzott el az iratanyagról, és arról, hogy ki számít ügynöknek. Az ügynöklét definíciója a kelet-európai országokban: aktív részvétel az állambiztonsági szervek munkájában. Ennek utólagos jogi következménye Magyarországon például csupán a nyilvánosságra hozatal. Vannak országok, ahol az ügynöklisták feltárása máig folyamatban van. Nagyon eltérő az állambiztonsági iratok utáni érdeklődés is: Németországban milliók folyamodtak ez ügyben az illetékes hivatalhoz, Magyarországon mintegy 30 ezren, míg Szlovákiában ez a szám csupán pár százra tehető. Arra a kérdésre, hogy előfordult-e külföldön, hogy közéleti személyiségek karrierjébe beleszólt egy efféle leleplezés, a válasz az volt, hogy ez több helyütt előfordult, például jellemzően Bulgáriában, és nagyon eltérő, hogy kire milyen hatással volt mindez. Akadtak olyan politikusok is, akiknek megítélésére szinte egyáltalán nem hatott. Végezetül további megjegyzések hangzottak el a kutathatóságról és az irat-előkészítés módjairól, mely szintén országonként különböző.

Farkas Ildikó–Péterfi András

Közelgő eseményeink

Nincsenek események

refo500-logo

Munkatársaink önálló blogjai

A hétköznapi élet története 
A tankönyvön túl

 

Az MTA kutatói pályázatai

Az MTA központi weboldala

AZ MTA kutatóintézet-hálózata