A Katona Csaba kommunikációs referens által levezetett eseményen elsőként Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, intézetünk igazgatója szólalt fel, aki röviden bemutatta intézetünket és annak szerteágazó tevékenységét a sajtó képviselőinek: szó esett a Történettudományi Intézetben zajló kutatásokról, témacsoportjainkról, a különféle kiadványokról, könyvsorozatokról, az angol nyelvű HHR folyóiratról. A TTI a magyar történettudomány vezető intézményeként több más intézménynek és bizottságnak is otthont ad (Történelmi Társulat, Századok folyóirat, történész vegyes bizottságok), és munkatársai különböző szervezetekben, oktatási intézményekben is tevékenykednek. Az intézet folyamatosan figyeli az egyetemes történettudomány legújabb eredményeit, miközben igyekszik gyarapítani és népszerűsíteni a magyar történettudományt, ápolni kollektív nemzeti emlékezetünket.
A sajtótájékoztatónak aktualitást kölcsönzött az 1944. évi kiugrási kísérlet és holokauszt évfordulója, de ettől függetlenül évtizedes kutatások eredményeiből adott ízelítőt.

Zeidler Miklós a két világháború közötti magyar külpolitikáról tartott rövid összefoglalót. Magyarország és a Nemzetek Szövetsége kapcsolata lehetőséget adott az országnak az elszigeteltségből való kilépésre. Az előadó beszélt Trianon és a két háború közötti magyar revizionizmus kérdéseiről, a közvélemény ehhez való viszonyáról, az irredenta, revizionista eszmékről mint a magyar külpolitika hajtóerejéről. Eleinte a kormány óvakodott céljai részletekbe menő kifejtésétől, hiszen a régi Magyarország visszaállítása irreálisnak tűnt, az etnikai alapú revízió viszont kevés volt a magyar közvéleménynek. Az óvatosság az 1930-as évek második felében tűnt el, a külpolitikai tevékenység beszűkült, leginkább a német és olasz kapcsolatokra korlátozódott. A politikusok szókimondóbbakká váltak, ugyanakkor veszélybe került a magyar külpolitika önállósága. 1944-ben pedig már nem sikerült idejében kilépni a háborúból.
Borhi László az USA és Kelet-Európa viszonyát kutatja a második világháborútól a rendszerváltásig. E témájáról csak röviden tett említést, rámutatott azonban, hogy a német megszállás jelentős részben az angol–amerikai–szovjet külpolitika tudatos tevékenységének eredménye, a nagyhatalmak így kívánták csökkenteni a más frontokon harcoló német erők erejét. Az előadó beszámolt arról, hogy éppen egy diktatúratörténeten dolgozik, melyben az egyén és a hatalom viszonyát, a túlélési stratégiákat veszi górcső alá a nemzetiszocialista és sztálinista rendszerekben egyaránt. A genocídiumokról szólva elmondta: Magyarországon kívül az „intim”, „kommunális” gyilkosság, amikor szomszédok gyilkolják egymást, többnyire a legelmaradottabb vidéki területekre korlátozódik, nálunk viszont kizárólag a fővárosban fordult elő. Bűnösök és áldozatok összemosódnak: akad, aki egyszerre elkövető, embermentő és áldozat. Az ilyen gyilkosságokban hétköznapi emberek vettek részt, akik később többnyire tökéletesen beilleszkedtek a társadalomba. Az előadó történetek sokaságára utalt, embermentési kísérletekről, motivációkról. Különös, ahogyan egészen kisszámú ember képes volt egy világvárost terrorizálni: civileket, katonákat, rendőröket, főtiszteket.
Paksa Rudolf a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmakat kutatja, tudományos ismeretterjesztéssel is foglalkozik. Az efféle emlékévek, mondta a kutató, egyszerre töltik el örömmel és aggodalommal a történészt: egyfelől ráirányítják a figyelmet az általa vizsgált kérdésekre, másfelől viszont a válaszok sosem elég egyszerűek a közvélemény számára. A megszállásról, Szálasiról, Horthyról és Veesenmayerről szólva hangsúlyozta, hogy a tárgyalt események jelentős részére a budai Várban, sőt intézetünk közvetlen közelében, vagy akár e falak közt került sor, így a történelmi múlt közvetlenül is inspirálja a kutatómunkát. Az akkori magyar náciellenes elit amatőr és ügyetlen húzásaival nem tudta megakadályozni a szélsőjobboldal hatalomra kerülését. A németek és a nyilasok pedig ellehetetlenítettek mindenféle embermentési kísérletet, bárki, aki ilyesmivel próbálkozott, közvetlen életveszélybe sodorta magát. A kutató az ostromlott Budapesten uralkodó viszonyokat ahhoz az 1971-es, brutális hatású pszichológiai kísérlethez hasonlította, amikor amerikai diákokat fogvatartottakra és börtönőrökre osztottak: a magyarországi „kísérletet” 1944-ben azonban nem állították le két hét után, és sokkal nagyobb méretekben ment végbe.
Stark Tamás a második világháború körüli népmozgásokat, a deportálások történetét kutatja, és felszólalásában azt kívánta hangsúlyozni, milyen fontosak a holokauszt szempontjából az 1944 előtti események is. Az 1941-es magyarországi deportálások is e történet szerves részét képezik. Az előadó behatóan vizsgálta az eseményekhez vezető utat is, parlamenti beszédek, sajtóhírek, tudományos szövegek formájában, már 1914-től kezdve. Az első világháború után komoly szemléletváltás figyelhető meg Magyarországon a zsidósággal kapcsolatban. Korábban a teljes zsidó népességet magyarnak tekintették, ekkor azonban két részre osztják őket, és az úgynevezett „galíciáner”-ekben a kapitalizmus bajainak egyik fő okozóját kezdték látni. Kiűzésüket a politikai elit egy része már 1918-tól követelte. Az 1920-as, 1930-as években „idegenrendészeti” razziák indultak a magyar állampolgárságukat bizonyítani nem tudó zsidók ellen – ez a kor eljárási szokásai és jogrendje miatt tízezrekre ráhúzható kategória volt. 1941-ben végül több tízezer zsidót deportáltak Galíciába, akiket német különleges alakulatok kivégeztek. Végül a deportálásokat leállították, de a túlélőket nem engedték vissza az ország területére, így később ők is a németek áldozataivá váltak.
Turbucz Dávid az 1919–1944 közötti Horthy-kultuszt kutatja, erről írta doktori disszertációját, jelenleg is egy életrajzi monográfián dolgozik. Témája a vezérkép és a kultusz hatásai a magyar társadalomra. A német megszállást követően a Horthy-kultusz nem szűnt meg, hanem beleolvadt a német megszállás legitimációjába. Mivel Horthy nem mondott el, a 25 éve tartó kultusz legitimálta, ami a megszállás során az országban történt. Hogyan hatott a kultusz magára Horthyra? A kormányzó nemzetmentőként tekintett magára, és úgy érezte, kötelessége megoldást nyújtani, nem mondhat le. Meggyőződése volt, hogy a hadsereg fenntartás nélkül követni fogja. Saját kultusza foglyává vált, nem tudott szabadulni az évtizedek óta kommunikált képtől. Mindez – természetesen – nem menti fel őt, de árnyalja felelőssége kérdését.
Zárásként Katona Csaba elmondta: mint a mai rendezvényből is kiviláglik, egységes akadémiai vélemény nem létezik, hiszen ez a kutatás önállóságát és szabadságát csorbítaná. Végül a sajtó képviselőinek kérésre a kutatók néhány percben elmondták véleményüket arról, sikerülhetett volna-e a kiugrás más körülmények között. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy semmiképpen nem lehetett volna sikeres, hiszen a szövetségesek egyértelmű célja az volt, hogy Bulgáriát, Romániát és Magyarországot megszállják a németek, és ezzel erőforrásokat vonjanak el a frontokról. Azonban az emberi és anyagi veszteségeket, valamint a „málenkij robot”-ra küldött áldozatok számát talán mérsékelhette volna egy jobban időzített és végrehajtott kiugrási kísérlet. A siker egyik lényeges akadálya volt egyrészt a magyar és német katonai egységek mozaikos elrendezése. Másrészt a 25 éve szovjetellenes szellemben nevelt tisztikar képtelen lett volna a szovjetekkel megfelelően módon tárgyalni. A szövetségesek számára pedig mindenképpen előnyökkel járt, hogy az ország így vagy úgy, de olyan helyzetbe került, melynek öngyilkos reménytelenségét maguk is elismerték.

Péterfi András